Infernium

Bevezetés

Az Infernium olyan, mint egy furcsa álom, ami valahol a Dark Souls, Pac-Man, Myst és Portal világában találkozik. Elég bizarr keverék, nem igaz? Az alapfelállás egyszerű: te vagy Blue, és próbálod túlélni a rettenetes alvilágot, miközben minden sarok mögött újabb veszélyek leselkednek rád. A csavar itt az, hogy a harc gyakorlatilag nem létezik, és amit csinálhatsz, az a menekülés. De mindezt nem az egyenes, egyszerű utakon, hanem egy igazi labirintusban, ahol minden sarkon egy új kérdés vár.

Játékmenet – Rémálom vagy kihívás?

A játékmenetben a legfontosabb elem a teleportációs rendszer, amit egy-egy újabb titok feloldásához kell ügyesen használni. Az egész inkább egy logikai puzzle, mint egy tipikus kalandjáték, de közben mindent áthat a folyamatos feszültség. A játék egyik legérdekesebb eleme a Pac-Man-es szellemkergetős részek, ahol a szörnyek rád ugranak, és a célod csak annyi, hogy kicselezd őket. De mivel minden egyes helyszín új, és a labirintusok iszonyatosan szűkek, az egyetlen biztos dolog, hogy sok-sok halálra van szükséged, hogy megtanuld a pályák elrendezését.

A rendszer működik, de valljuk be, egy kicsit frusztráló, hogy a próbálkozások során sokszor csak a véletlenen múlik, hogy elkerülöd az éppen közeledő szörnyet. A trial and error elemek folyamatosan ott vannak, és nem igazán segíti a dolgot, hogy az egész világ homályba borul, és nem ad neked semmiféle kényelmes segédletet.

De ha elég kitartó vagy, hogy átrágd magad az akadályokon, az élmény kifizetődő. Ahogy felfedezed a világ titkait, egyre jobban magával ragad a különös atmoszféra. Az alkotók nem fogják a kezed, inkább hagyják, hogy a saját tempódban fedezd fel a világot – viszont emiatt könnyen el lehet veszni a részletekben. Ezt a fajta szabad felfedezést imádom, de elismerem, hogy nem mindenkinek való.

Grafikák – A sötét titkok szövődményei

A grafikai stílus nem igazán domborítja ki a játék lehetőségeit, de ennek nem is kellene nagyobb gondot okoznia. A sötét, sűrű légkör szándékosan minimalista, és ez egyfajta kényelmetlen feszültséget hoz, amit jól illeszkedik a történethez. A különböző szintú felfedezés és az állandó „hol vagyok?” érzés végigkísér minket, és úgy érezhetjük, mintha egy örökös sötétben botorkálnánk.

A karakterek és a környezetek is megteszik a magukét – sok mindenre nincs magyarázat, de ez valahogy nem is baj. Egy-egy szörny kifejezetten emlékezetes tud lenni, de a grafikák nem fogják elvenni a kedved, ha az ember nem keres bonyolult vizuális élményeket. Az egész inkább egy szellemes, kissé bántóan rideg atmoszférát hordoz, amire nem érdemes nagyobb figyelmet fordítani.

Kihívás – A remény halála

Ez a játék pontosan tudja, hogyan hozza el a legfrusztrálóbb, de mégis addiktív pillanatokat. A halál az állandó társad lesz, de nem mindegy, hogy milyen okból: gyakran azért halsz meg, mert a játék nem mondja el pontosan, hogyan működik valami, és mivel a világ nem olyan, hogy egyszerűen ránézz, az ember órákon keresztül csak próbálgatja, hogy mi vezethetne sikerre. Az irányítás, bár finoman szólva nem tökéletes, azért segíti a játékot, ha már kiismered.

Egy-két pillanatban kifejezetten frusztráló lesz, hogy a játék nem mond el mindent egyértelműen, és csak akkor derülnek ki a mechanikák, amikor már egy csomó halál után újraindítod az egészet. De ha túllépsz ezen, akkor kezdődik el igazán az élmény.