Furi

Harag, mint vezérfonal

A Furi címe finoman szólva is alulkommunikál: ez nem egy kedélyes kiruccanás, hanem egy koncentrált idegpróba. Az első percekben világos lesz, hogy itt a düh nem melléktermék, hanem üzemanyag. Ha nincs benned némi makacsság – az a fajta, ami a régi arcade-idők „még egy próbát” mentalitását idézi –, akkor ez a játék hamar lepattinthat. Nekem volt. És pont ezért ragadtam benne.

Leegyszerűsítve a Furi egy boss rush, amit két összecsapás között lassú, sétálós, elmélkedős szakaszok kötnek össze. Papíron ez borzalmasan hangzik. Kontrollerrel a kézben viszont egészen más a helyzet, mert a fő attrakció olyan erős, hogy mindent magához húz.

Tisztán játszott szabályok

A harcok nem olcsó trükkökre épülnek. Nincsenek random instant halálok, nincs „most ezt honnan kellett volna tudni?” érzés. Itt mintázatokat tanulok, tempót érzek, és következetesen alkalmazom ugyanazt a jól összerakott mozdulatkészletet. Kard az egyik kézben, lövedékek a másikban, mindkettő tölthető, mindkettőnek ára van mozgásban. Ez már önmagában egyensúlyozás.

A túlélés kulcsa mégsem a támadás, hanem a védekezés. A kitérés azonnali és irányfüggő, átcsúszom vele a támadásokon, a parry pedig precíz időzítést kér. Amikor elkapod a ritmust, és visszapattintasz egy lövedéket, majd kontrázol, az az a fajta mikrogyőzelem, amiért újra és újra nekimész.

Főellenségek, főszerepben

Minden boss külön tanulmány. Több fázis, eltérő stílusok: egyik pillanatban bullet hell, a másikban kőkemény közelharc. Nem spoilerezek, de őszintén: az első két ellenfél simán elmenne más játékok végső kihívásának. Nem csak nehézségben, hanem súlyban is. A Game Bakers nagyon érzi, hogyan kell tétet adni egy párharcnak, azt az epikus, anime-s fenyegetettséget, amitől összeszorul a gyomrod a belépőnél.

A látvány ehhez méltó. Takashi Okazaki karakterdizájnja messziről ordít, és jól áll neki ez a szűkszavú, szamurájos világ. A hallgatag főhős és a rejtélyes kísérő dinamikája ismerős lehet, de nem zavaróan az; inkább olyan, mint egy régi VHS, amit már sokszor láttál, mégis működik.

Amikor a türelem fogy

Nem fogok hazudni: a Furi időnként fárasztó. A kudarc itt tanulási folyamat, de vannak szakaszok, ahol a visszajutás a problémás ponthoz már önmagában unalmas. A harmadik harc például nálam átbillent egy ponton, ahol a tanulás helyét átvette az őrlődés. És nem ez az egyetlen ilyen akadály. Ez a játék nem enged el könnyen, és nem is akar mindenkinek megfelelni.

A történeti séták is próbára teszik a türelmet. Van bennük hangulat, de a tempó szándékosan lomha, annyira, hogy külön gomb van az automatikus sétára. Ez sokat elmond. Én elfogadtam, de nem mindig vártam vissza ezeket a részeket.

A nehézségi beállítások sem ideálisak. Lejjebb lehet venni, de ezzel együtt kiveszik a jutalmazás sava-borsa. Ha már beleállsz, szerintem nincs értelme félúton visszavenni – vagy vállalod a dühöt, vagy keresel mást.

Zárás – A győzelem íze

A Furi nem simogat. Kér, követel, és néha pofán vág. De amikor ráérzel, amikor egy korábban lehetetlennek tűnő fázison átsuhansz hiba nélkül, az az érzés nagyon kevés játékban van meg így, ilyen tisztán. Ez nem mindenkinek való, és ezt nem is titkolja. De aki hajlandó tanulni, figyelni és kitartani, annak a Furi egy emlékezetes, kőkemény élmény marad.