Front Mission 1st: Remake

Két oldal, egy történet

A Front Mission 1st: Remake története a két rivális katonai szövetség, az OCU és az USN között zajló hidegháborút meséli el, ahol mindkét fél az irányítása alá akarja vonni Huffman szigetét. Az OCU oldalán Royd kapitány szemszögéből követhetjük a történéseket, aki a menyasszonya gyilkosa után kutat a Larcus Incidens nyomán. Ez egy elég személyes és drámai történet, amely fokozatosan bontakozik ki, és akármennyire is lassú az indulás, amikor a történet igazán beindul, nehezen tudsz majd szabadulni tőle.

A játék egyik erőssége a karakterek és a történet. Az árulások, barátságok és a háborús dráma mind szépen meg vannak írva, de sajnos a játékmenet nem tudja teljesen alátámasztani ezt a szintet. A beszélgetések és szövegbuborékok rengeteg információt adnak, de ez a kicsit "régi vágású" narratív stílus erősen elmarad a modern elvárásoktól. Sokan inkább csak a grafikai frissítések és a hangulat miatt pörögnek rá, pedig a játékmenet az, ami az élményt gátolja.

A mechszerű harcok és a véletlenek uralma

A valódi probléma a harcrendszerrel van. Képzeld el, hogy a saját wanzert vezeted, de ahelyett, hogy a célzott csapások hatékonyan csökkentenék az ellenséges haderőt, inkább egy rettenetes szerencsejátékba csöppensz, ahol a támadások véletlenszerűen oszlanak el a robot testrészein. Az egyik pillanatban remekül pozicionálod a gépedet, és már csak egyetlen, végső csapás kellene, hogy megsemmisítsd az ellenfelet... aztán a robotod a lábait célozza meg, míg az ellenfél továbbra is egyetlen életerőponttal sántikál. Az ilyen véletlenszerű mechanikák nemcsak hogy frusztrálóak, hanem lassítják az amúgy is szegényes tempót. Mintha egy lassú, helyben járó csata ördögi körében ragadnál.

A karakterek egészségmérői, a különböző testrészek – test, karok, lábak – különálló életerői sem segítenek. Ha például az ellenfél lábai sérülnek, de az épp nem a célzott testrész, akkor az ellenfél továbbra is próbálkozhat, miközben a harc totálisan lelassul. A véletlenszerű támadások miatt az egész rendszer inkább kínos, mintsem izgalmas.

A grind és a kis pénzcsinálás

Még a játékmenet mentesített része, az Aréna, sem tud felüdülést hozni. Itt ahelyett, hogy élveznéd a harci akciót, inkább azt tapasztalod, hogy a játék arra kényszerít, hogy újabb és újabb csatákon keresztül gyűjts pénzt a szükséges felszerelésekhez. Az Aréna nem kínál semmilyen változást a fő játékélményhez, mindössze abban segít, hogy pénzt keress, miközben a háborús harcok unalmassá válnak.

A grafikai frissítés egyébként igényes, és különösen jól mutat a nagyobb képernyőkön. A wanzerek mozgása gördülékeny, és az apró részletek, mint például a működő ablaktörlők, tényleg feldobják a látványt. Azonban ezek a látványos újítások sajnos nem tudják megmenteni a harcrendszert, amely még mindig egy zűrzavaros, idegesítő dolog marad.

A grafika és hangok szépítése

A vizuális frissítés tehát valóban szép, de a játékmenet nem tudja lépést tartani vele. Az új hangzás és a modern konzolokhoz igazított zenék jobb élményt adnak, és az új kameraképesség is segít jobban átélni a harcokat. Azonban a karakterportrék még mindig statikusak, és így az egész játék dinamikája nem igazán kel életre.