Exception

A Switch heti megjelenéscunamijában tényleg nehéz kitűnni: túl sok a „tök oké” játék, ami két óra múlva már a memóriakártya sötét zugaiban alszik. Az Exception viszont az a fajta cucc, ami egyetlen ötlettel felrúgja a műfajt, és utána kénytelen vagy figyelni. Nem azért, mert annyira mély dráma, hanem mert szó szerint kifordítja alólad a pályát, és ebből meglepően jó ízű, addiktív platformer lesz.

A sztori: nagymama, ingyenprogram, digitális pokol

Az alapfelütés annyira hétköznapi, hogy már fáj: Alice, aranyos nyugdíjas (felhasználónév: alice34) várja az unoka focimeccsének híreit, és közben rákattint egy „ingyen szoftver” linkre. Én ettől mindig hallom a belső Windows-hangot: „Biztosan ezt akarja?” – Alice meg persze akarja. És ezzel el is szabadítja a kártékony valamiket a laptop „ökoszisztémájában”.

A történet… hát, megvan. Nem több egy korrekt keretnél, és a fejlesztők ezt szemmel láthatóan tudják is: konkrétan olyan hamar felkínálja a játék a cutscene-skipet, mintha azt mondaná: „Figyi, mi is inkább játszanánk.” Ezt én nem bánom. Nálam a platformerek úgyis ott dőlnek el, hogy milyen érzés mozogni bennük, nem attól, hogy mennyit szenved a főhős a belső démonokkal.

A nagy trükk: a pálya nem stabil, és ez a lényeg

Az Exception igazi mutatványa, hogy minden pálya át tud alakulni. Nem csak fel-le fordul, hanem oldalra, sőt átlósan is tud csavarodni, mintha egy Rubik-kockát próbálnál megoldani futás közben. A mechanika egyszerű: eljutsz egy színes ikonig, beindul egy rövid animáció, és mire kettőt pislogsz, ami eddig padló volt, az fal, a plafon meg mozgó platform.

Ha ez ismerős érzés, az nem véletlen: nekem is azonnal beugrott a Castlevania: Symphony of the Night nagy „na most fordítunk egyet a kastélyon” pillanata, csak itt nem egyszeri poén, hanem a teljes játék gerince. És amikor először történik meg, az tényleg üt. Olyan, mintha valaki menet közben átrendezné a szobát, miközben te még mindig futsz a folyosón.

A nehézség nagy része is ebből jön: megszokod, hogyan haladsz, aztán a játék azt mondja: „szép volt, most felejtsd el”. A lézerek, a láva, a csapdák hirtelen máshol vannak, és ami eddig csak egy apró kellemetlenség volt, az a fordítás után simán falat tud húzni eléd. Tetszett, hogy a feszültség nem abból fakad, hogy az ellenfelek agyonvernek, hanem abból, hogy a tér ellened dolgozik.

Irányítás és harc: alapok, amik működnek

A mozgáskészlet nem akar újra feltalálni semmit: futás, ugrás, csúszás, falugrás. Kapsz egy kék szablyát is, amit jóízűen lehet lóbálni, később jönnek távolsági képességek, de őszintén: a legtöbb helyzetet a basic csomaggal is le lehet hozni.

A harc inkább eszköz, mint fókusz. Az ellenfelek nem túl veszedelmesek, a fő attrakció úgyis a pálya. Viszont a tempó jó: az egésznek van egy „még egy pályát, aztán leteszem” jellege, ami persze mindig hazugság, mert a következő pálya 20-30 másodperc, és már indítod is.

Rövid szakaszok, speedrun-csalogatás

Itt jön az egyik töréspont: a pályák többsége nagyon rövid. Sokszor tényleg fél perc körül vége van, ami önmagában nem baj – sőt, hordozható konzolon kifejezetten jól áll neki ez a „falatnyi adrenalin” szerkezet. Csak közben azt éreztem, hogy ez az átalakulós ötlet simán elbírna néhány hosszabb, összetettebb pályát is, ahol jobban kibontakozhat.

A játék láthatóan tudja, hogy erre a gyors, újrapróbálós ritmusra épít, és rá is erősít: minden pálya végén ott a globális időlista, ami szépen csiklandozza a versenyszellemet. Nem vagyok vérbeli speedrunner, de még én is azon kaptam magam, hogy visszamegyek „csak még egyszer”, mert biztos lehetne tisztábban, gyorsabban, kevesebb bénázással.

Vizuál: cyber-mese, fémes átváltozásokkal

A látvány az Exception egyik legnagyobb fegyvere. Minden úgy néz ki, mintha a laptop belsejében létezne: rendszerszintű háttér, digitális díszletek, a pályák pedig induláskor konkrétan összeépülnek a képernyőn, mintha egy Transformer állna össze alkatrészenként. A tűz, az áram, a részecskék multiszínű szikrái kifejezetten jól állnak a játéknak, és az egésznek van egy „szép, de hideg” technológiai esztétikája.

Ez az a fajta vizuális világ, ami nem akar realisztikus lenni, inkább stílusos, és a mechanikát szolgálja. Nekem ez mindig plusz pont, főleg egy olyan műfajban, ahol könnyű belefulladni a sematikus „barlang-erdő-láva” háromszögbe.

Ami kevésbé: ugrás és főnökök

Két dolog tudott igazán kizökkenteni.

Az egyik az ugrás. Nem állítom, hogy rossz, de van benne valami túl akrobatikus, túl „kicentizős” érzés, ami miatt néha a legegyszerűbb rés is nagyobb szívás lett, mint indokoltnak éreztem. Nem állandó probléma, inkább olyan, mint egy rosszul beállított cipőfűző: nem teszi tönkre a napod, de időnként eszedbe jut, hogy miért van így.

A másik a bossok. Itt konkrétan hiányzott az a kreativitás, ami a pályákban ott van. A gépek dizájnja egyszerű, a támadások száma kevés, és összességében túl könnyen le lehet őket tudni. Furcsa, mert a játék pont a tértrükkökkel tudna emlékezetes főnökcsatákat csinálni – ehhez képest ezek inkább kötelező körök.

Zárás: egy jó vírus, amit önként kapsz el

Az Exception nekem az a fajta Switch-játék, amit nem a sztoriért, nem a karakterekért, hanem az ötletért és a tempóért érdemes elővenni. Az átalakuló pályák tényleg feldobják a platformerezést, a vizuál erős, a rövid szakaszok és az időlisták pedig szépen rátesznek még egy lapáttal az „addiktív” faktorára.

Közben ott van a hiányérzet: lehetne kicsit nagyobb lélegzetű, a bossok lehetnek kreatívabbak, az ugrás lehetne kicsit kevésbé szeszélyes. De ha egy „slick” akció-platformert keresel, amiben a pálya a legnagyobb ellenfél, akkor ez az a fertőzés, amit nyugodt szívvel benyalsz.