Crystal Crisis

Egy zsúfolt műfaj újabb kihívója

Leeső blokkos puzzle játékot mindenki látott már, akkor is, ha nem tudja a nevét. Tetris, Dr. Mario, Puyo Puyo, Mean Bean Machine – ezek belénk égtek, mint a CRT-k képcsövébe a HUD. Switch-en sincs hiány belőlük, sőt: Tetris 99, Puyo Puyo Tetris, Lumines, Tricky Towers… erős a mezőny.

Ebben a közegben megjelenni nem könnyű, a Crystal Crisis viszont legalább nem fél nagyot álmodni. Már az indításkor kapunk egy apokaliptikus hangvételű felvezetést, animés intróval, nagyívű zenével, és olyan magabiztos tálalással, hogy az ember óhatatlanul felhúzza a szemöldökét: oké, itt valaki tényleg hitt ebben a játékban.

Versus mindenek felett

A Crystal Crisis szíve egyértelműen a versus játékmenet. Itt nincs magányos blokkozás, minden meccs párharc. Egy karakter áll szemben a másikkal, és miközben te építed a saját láncaidat, folyamatosan azon dolgozol, hogy a másik fél pályáját elöntsd szeméttel.

A mechanika elsőre egyszerűnek tűnik: két összekapcsolt blokk esik le, négy színben. De hamar kiderül, hogy itt jóval több réteg van, mint egy klasszikus Tetris-partiban. A kristályok kulcsszerepet játszanak, ezek robbantják a láncokat, és ezek indítják el a támadásokat az ellenfél irányába.

Papíron ez izgalmas. Gyakorlatban viszont gyorsan kiderül, hogy figyelni kell mindenre egyszerre: a saját rácsodra, az ellenfél állapotára, az időzített blokkokra, és arra, mikor jön végre egy rohadt kristály.

Harc, meterrel

A játék erősen flörtöl a verekedős játékokkal. Minden karakternek van támadó és védekező burstje, amelyek egy külön töltődő csíkhoz kötődnek. Ezekkel lehet menteni a menthetetlent vagy rátenni még egy lapáttal az ellenfél szenvedésére.

Ehhez jönnek a karakter-specifikus támadási minták: nem mindegy, ki milyen formában dobja át a blokkokat a te térfeledre. Ez egyértelműen tanulható rendszer, és amikor működik, akkor valódi tudás dönt. Csakhogy…

A kristály, mint orosz rulett

A Crystal Crisis legnagyobb hibája pont a névadó mechanikához kötődik. A kristályok megjelenése sokszor teljesen kiszámíthatatlan. Lehet, hogy minden mást jól csinálsz, okosan védekezel, jól időzíted a burstjeidet – és mégis csak vársz. Vársz arra az egy blokkra, ami talán sosem jön.

Ez különösen fájó akkor, amikor a pálya tetején egyensúlyozol, és pontosan tudod, mit kellene csinálnod, csak épp nincs eszközöd hozzá. Ilyenkor az egész inkább érződik szerencsejátéknak, mint ügyességi feladványnak. Az, hogy a burstök feltöltése is kristályhasználathoz kötött, egy furcsa, önmagába forduló problémát eredményez.

Szerencsére a meccsek többmenetesek, így egy-egy igazságtalan bukás nem jelenti automatikusan a végét.

Tartalom van, bőven

Ha ezen túl tudsz lendülni, a Crystal Crisis meglepően sok játékmódot kínál. A sztori mód inkább csak jelzésértékű, de az extra módok között akadnak kifejezetten izgalmas ötletek. A Memory Mode például kegyetlen: lerakás után a blokkok elsötétülnek, és fejben kell tartanod, mi hol van. Ez az a mód, amitől fájni kezd a homlokod – jó értelemben.

Az online mód, a tag csaták és az arcade opciók mind segítenek abban, hogy ne fulladjon ki túl gyorsan az élmény.

Fanservice, szívvel

A Nicalis-univerzum szereplői jól állnak a játéknak. Cave Story karakterek, Astro Boy, és még sok más ismerős arc bukkan fel, mind szépen animálva, saját zenével, extra illusztrációkkal. Ez nem csak üres fanservice: tényleg látszik a gondoskodás, amit a prezentációba tettek.

Nem annyira csiszolt, mint a Blade Strangers, de tartalomban és hangulatban meglepően bőkezű.

Zárás – jó alternatíva, nem új király

A Crystal Crisis nem fogja letaszítani a Tetrisből épített trónról a műfaj nagyágyúit. De nem is ez a célja. Inkább egy energikus, kissé túlbonyolított, de szerethető alternatíva, ami akkor működik igazán, ha elfogadod a saját szabályait – és a véletlent is.

Ha eleged van a Tetris 99 végtelen grindjéből, és szeretnél valami karakteresebbet, harsányabbat, akkor a Crystal Crisis jó választás lehet. Csak ne lepődj meg, ha néha úgy érzed: ez most nem rajtam múlt.