Circa Infinity

A Circa Infinity egy olyan játék, ami épp úgy próbál kitörni a hagyományos platformer határok közül, mint egy frissen felpumpált ringyó. Igen, jól hallottad, a játék minden egyes másodperce egy újabb, pörögve teret adó körhöz vezet, ami egy pillanatra talán elgondolkodtatja az embert, hogy mi a fenét keresünk mi, egy táguló spirál közepén. De hogy miért működik? Ezt csak akkor érthetjük meg igazán, ha személyesen tapasztaljuk meg a zsongást.

A játékmenet: Tánc a középpont körül

A Circa Infinity a játékosokat egy szimmetriával teli, de halálos labirintusba vezeti, ahol mindössze egy apró, kis pixeles figura kezébe kerül a sorsunk. Itt nincs ideje senkinek sem gondolkodni, a reflexek dominálnak. Ahogy körbefutunk az egyre bonyolultabb körök peremén, és átlépünk egyikből a másikba, mintha egy örvényben pörögnénk – mindez egy pazar soundtrack kíséretében. A játék nem ad könnyű megoldásokat, de annál jobban megéri a küzdelem, ahogy újabb és újabb szintet lépünk, és az újabb kihívások folyamatosan tesztelik a türelmünket.

Ahogy elkezdtem az első szakaszt, rögtön jött a déjà vu érzés, mintha valami régi, legendás arcade játékot pörgettem volna – mondjuk a Defender vagy Asteroids stílusában. Az a fajta egyedülálló élmény, ami csak a valódi retro gépeken volt meg, ahol minden egyes pörögve átugrott akadály újabb réteget adott a kihívásnak. A legszórakoztatóbb viszont, hogy egy apró, de szórakoztató trükkel egy-egy kör pereménél szinte játszunk a gravitációval. Képesek vagyunk ráfutni egy vonalra, és a megfelelő időben, szinte kiemelkedve a térből, új körökre ugrani. Hihetetlenül addiktív érzés, főleg amikor a zene is segít, hogy beinduljon a tempó, mint egy kis Super Hexagon.

Ne hagyjuk figyelmen kívül a nehézséget!

A játék egyik legnagyobb erőssége a nehézségi fokozat. Nem arról van szó, hogy egy szinten egy egész hordát kell levadászni, vagy egy kémkedő félrevezető feladaton kell gondolkodni. Itt minden egyes hiba után a legelső szintről kell újra nekifutni, de úgy, hogy a játék nem ad egyetlen egy életet sem. Cserébe viszont több próbálkozásra van lehetőség, de ha nem figyelsz, akkor simán lecsúszhatsz arról, hogy a legújabb szakaszt egy újabb, frusztrálóan nehéz pályán kezdheted el. Itt a higgadtságod és a koncentrációd számít, nem pedig a végtelen próbálkozás.

Nem mondom, hogy könnyű, de az tény, hogy mikor végre sikerül elérni egy nehezebb pálya végéhez, az érzés mindent megér. Az előrejutás nem csak arról szól, hogy túléljük a szinteket, hanem inkább arról, hogy miként csiszoljuk meg a reflexeinket, mint egy igazi harcos a dojos.

Kép és hang: A pixel nem minden

A játék vizuálisan egyszerre hozza a retro feelinget és a modern minimalizmus báját. A pixelek gyorsan ugrálnak a különböző körök között, és bár az alapgrafika letisztult, a képernyőn megjelenő fekete árnyalatok egy OLED képernyőn nem mindig hoznak olyan mély feketeséget, mint amire számítottam volna. Ha kézben, hordozható módon pörögne, simán beleférne a retro élmény, de a nagyobb képernyőn valahogy elveszíti a varázsát. Ettől függetlenül maga a játékmenet annyira szórakoztató, hogy ezt elnézem neki.

A zenék viszont egyszerűen tökéletesek! Nyugodtan mondhatom, hogy a Circa Infinity soundtrackje kiemelkedően hozzájárul ahhoz, hogy az egész élmény simán elnyeljen minket. Néha csak zörejek és pulzáló ritmusok, de amikor úgy érzed, hogy a tempót tényleg átérzed, akkor az egész élmény elkap.