Cartoon Network: Battle Crashers

Ez az a játék, ami papíron egy gyerekkori álom, kézben tartva viszont inkább egy vasárnap délutáni ismétlés, amit nem volt szívem átkapcsolni.

Törzs

A Cartoon Network sorozatai mindig is furcsa, szerethető elegyet alkottak: egyszerre szóltak a mostani gyerekekhez és azokhoz, akik még VHS-en nézték a délutáni rajzfilmeket. A Battle Crashers ezt a világot akarja egy nagy közös bunyóba terelni, és az alapötlet tényleg hálás. Uncle Grandpa elalszik a volánnál, dimenziók szakadnak fel, a karakterek pedig egymás világába pottyannak. Ennyi. Ennél több történet nincs, és ezt nem is próbálja leplezni.

A legnagyobb bűn viszont nem a vékony sztori, hanem a teljes csend. Ezek a figurák beszélnek, poénkodnak, élnek – itt viszont némán csapkodnak. Se szinkron, se igazán emlékezetes beszólások. Olyan, mintha kartonfigurákat tologatnék egy színes háttér előtt. A cameók is csak „ott vannak”, funkció nélkül, lélek nélkül. Egy licencelt játéknál ez az a pont, ahol elnéző szoktam lenni, de itt még az alapelvárást sem sikerül megugrani.

A játékmenet a klasszikus oldalnézetes verekedés receptjét követi. Ugrás, ütés, néha lövés. A pályákon gyűjtögetett drágakövekkel új képességeket oldok fel, papíron változatosabb támadásokat, pajzstörést, elemi hatásokat. A gyakorlatban viszont hamar visszasüppedek a gombnyomogatásba. Mindegy, mit oldok fel, az ütés az ütés marad. Lehet váltogatni a karakterek között, de egy idő után kiválasztom azt, amelyik a legkényelmesebb, és kész.

A 2D karakterek 3D-s térben való mozgása ráadásul pontatlan. Gyakran nem érzem, hogy eltaláltam-e az ellenfelet, vagy csak mellette csapkodok. Ez egy beat ’em upnál halálos bűn. A harcok így nem feszesek, hanem maszatolódnak.

Minden rajzfilmes világ három pályát kap, a végén egy boss-szal. Ezek azonban annyira jellegtelenek, hogy pár óra után összefolynak. Nincs igazán karakteres zene, nincs vizuális csúcspont. Az ellenfelek taktikája nagyjából annyi, hogy „odafut és üt”, legfeljebb közben mérgez vagy elemi sebzést okoz. A bossoknál megjelenik némi mintafelismerés, de általában itt is működik az ősi stratégia: üss, kapj, gyógyulj, üss tovább. Életerő bőven van, ha elesek, váltok karaktert, és megy tovább a menet.

A többjátékos mód akár négy fővel is működik, de őszintén szólva nem dob sokat az élményen. Barátokkal sem lesz kevésbé lapos, legfeljebb együtt unatkozunk. És ez talán a legnagyobb probléma: a Battle Crashers nem botrányosan rossz, csak fárasztóan középszerű. Egy olyan műfajban, ahol a tempó és az azonnali visszajelzés minden.

Zárás

A Cartoon Network: Battle Crashers tipikus példája annak, amikor egy erős licenc önmagában nem elég. Színes, felismerhető, néha még mosolyt is csal az arcomra, de sosem ragad magával. Egy beat ’em upnak ütni kellene, itt viszont csak kopog. A legelszántabb rajzfilmrajongók talán találnak benne örömöt, mindenki más viszont gyorsan továbblép.