Sail Forth

Ritka az a játék, ami már az első percekben világossá teszi, hogy itt nem sietünk sehova, és ha ezzel nem tudok mit kezdeni, jobb, ha most kiszállok.

Az első kifutás – élmény és flow

A történet egy sérült hajón ébredő kapitánnyal indul, akinek egy beszélő fénylény nagy szavakkal megjósolja a világ végét. Ez az ígéret nagyjából addig él, amíg ki nem futunk a nyílt vízre, onnantól ugyanis a Sail Forth elengedi a narratív görcsöt, és átadja magát annak, amihez igazán ért: a sodródásnak. Nem kapkod, nem rángat, nem pörget – hagyja, hogy menjek amerre a szél visz.

A játékmenet érzetében volt valami furcsán ismerős. Mintha a No Man’s Sky procedurális alapjait összekeverték volna a Wind Waker rajzolt bájával, csak épp kardcsattogás helyett vitorlák csattannak. A tengerek biomról biomra nyílnak meg, a térkép lassan tárul fel, darabkákból rakom össze, merre érdemes továbbindulni. Ez a fokozatosság eleinte izgalmas, később viszont kicsit kiüresedik.

A szél nem mindig barát

A vitorlázás maga a játék lelke, és itt érződik igazán, hogy a fejlesztők komolyan gondolták a „menj a széllel” filozófiát. Szembeszélben lehet haladni, de olyan lassan és nyögvenyelősen, hogy gyorsan megtanulom: nem érdemes erőltetni. Ez nem hiba, hanem állásfoglalás. Ha a legrövidebb utat keresem, lemaradok az élményről. Ha engedek, és kerülőt teszek, a játék megjutalmaz egy új szigettel, egy furcsa figurával vagy egy teljesen értelmetlen, mégis mosolyra késztető küldetéssel.

A világ viszont meglepően üres a kijelölt pontokon kívül. Egy idő után világossá válik, hogy a teljesen szabad áthajózás csak illúzió, a rendszer inkább gyorsutazásra van optimalizálva. Értem miért, de ettől a tengerek kicsit kevésbé érződnek végtelennek.

Harc, flotta, apró rendszerek

A harc nem domináns, de időről időre elkerülhetetlen. Kalózok, tengeri szörnyek, meg egy furcsa, romboló anyag köré szervezett konfliktus adja az apropót. A csaták lassúak, pozícióra épülnek, nem reflexre. Be kell fordulni, jó szögbe állni, kivárni. Nem rossz, de nem is ez az élmény csúcspontja.

A flottám építése viszont kellemes meglepetés volt. Minden hajó másképp fordul, máshol vannak az ágyúk, és ez valódi döntéseket jelent. Nem mély rendszer, de pont elég ahhoz, hogy ne unjam meg. Kozmetikai szinten is babrálhatok vele, ami mindig hozzáad egy kis „ez az enyém” érzést.

Karakterek, hangulat, technikai zökkenők

A Sail Forth egyik legnagyobb erőssége a világa lakói. Teljesen őrült figurákba botlok: panaszkodó szakácsok, agresszív méheket csomagoló futárok, és egy emberi öltönybe bújt tengeri csiga, aki úgy próbál rám sózni holmit, mint egy használtautó-kereskedő a Hungárián. Ezek a pillanatok tartják életben a felfedezés vágyát.

A párbeszédek sokszor szándékosan zagyvák, mintha egy tengerészeti szómix-generátor dobta volna ki őket, de pont ettől szerethetőek. Az egész játéknak van egy könnyed, játékos tónusa, ami világossá teszi: ezt nem kell komolyan venni.

Technikailag viszont vannak döccenések. Akadozó frame rate, furcsán spawnoló hajók, és néha olyan is előfordult, hogy a Joy-Con pár másodpercre egyszerűen nem reagált. Ritkák ezek a hibák, de pont elég élesek ahhoz, hogy kizökkentsenek abból a nyugodt flow-ból, amit a játék amúgy olyan szépen épít.

Zárás

A Sail Forth messze nem tökéletes, és nem is akar mindenáron az lenni. Inkább egy nyugodt, kicsit esetlen, de nagyon szerethető hajós kaland, ami akkor adja a legtöbbet, ha nem akarom irányítani minden pillanatát. Ha hagyom, hogy a szél vigyen, sokszor egészen szép dolgokat mutat. Ha viszont feszes, valóban nyílt világú élményt várok, könnyen csalódhatok.