Rise Of The Triad: Ludicrous Edition

A Rise of the Triad nem kér bocsánatot, nem magyarázkodik, csak berúgja az ajtót, és közli: ez itt a ’90-es évek FPS-e, úgy, ahogy volt – eszelős, gyors, és teljesen gátlástalan.

A kor, amikor még mindent szabad volt

A Rise of the Triad mélyen a ’90-es évek közepének kulturális zagyvalékából született: poligonláz, rossz ízlés, túlcsorduló erőszak és az az érzés, hogy „rakjunk bele mindent, aztán majd lesz valami”. Eredetileg Wolfenstein-folytatásnak indult, végül önálló játékként jelent meg 1995-ben, és már akkor sem volt egy könnyen emészthető darab.

Most a Nightdive Studios keze alól érkezik a Ludicrous Edition, és ez az a csapat, amelyiknél joggal bízom abban, hogy értik, mitől működnek ezek a régi PC-s szörnyetegek. Jó hír: itt tényleg a definitív változatot kapjuk.

Történet? Inkább ürügy

A sztori papíron egy klasszikus B-kategóriás akciófilm: a H.U.N.T. nevű titkos egységként meg kell akadályoznod egy furcsa, náci-szerű kultuszt abban, hogy atomot dobjon Los Angelesre. A csapat tagjai különböznek sebességben, tűzerőben, életerőben, de őszintén? Pár perc után már nem ezért választasz karaktert, hanem megszokásból.

A lényeg nem a történet, hanem az őrület, ami körülveszi. Sötét tornyok nyúlnak a fekete ég felé, lángoszlopok törnek fel a földből, mozgó oszlopok próbálnak péppé zúzni, tüskés forgó akadályok között lavírozol, lebegő platformokon ugrasz bónuszokért. Közben „papkása” meg „szerzetesmenü” tölti vissza az életedet, miközben óriási urnákat és gyertyatartókat zúzol szét.

És akkor még nem beszéltünk El Oscuróról, a köpenyes főgonoszról, aki latinul ordibál („Eat your veggies!”), miközben tűzgolyókat hajigál. Ez az a játék, ahol ez teljesen természetes.

Fegyverek, erő, vertikalitás

A Rise of the Triad már akkor is máshogy közelítette meg az FPS-t, mint a kortársai. Az alapfegyverekhez végtelen lőszer tartozik, a nagyobb cuccokhoz meg bőven kapsz utánpótlást, így a játék nem a spórolásról, hanem a pusztításról szól. Ez egy akciócentrikus, agresszív FPS, ahol ritkán kell visszafogni magad.

A pályák erősen építenek a vertikalitásra: ugrópadok repítenek az égbe, ideiglenes repülést adó power-upokkal a plafonig emelkedsz, onnan lövöd az alattad szaladgáló ellenfeleket. Van „Isten-erő”, ami tenyérből kilőtt, önirányító mágiával párologtatja el a nácikat egy fekete semmibe.

És persze ott a legendás kutya mód. Egy varázscsonttól legyőzhetetlen eb lesz belőled, aki vagy szétmarcangolja az ellenfeleket, vagy egy feltölthető hanghullámmal töröl mindent maga előtt. Ez az állapot csak 30 másodpercig tart, de nem csak harcra jó: titkos területekhez is eljuttathat. Tipikus Triad-húzás: hülye ötlet, de működik.

Titkok mindenhol – tényleg mindenhol

A játék öt kampánya tele van titkokkal. Rejtett falak, nyomólapok, mozgó panelek, ugrással elérhető zugok – ha nem kutatsz, rengeteget hagysz az asztalon. Sokszor ezek a titkos fegyverek billentik át a mérleget egy-egy kegyetlenebb pályán, szóval nem csak jutalom, hanem túlélési eszköz is a kíváncsiság.

Ez a dizájn tipikusan ’90-es: a játék nem fogja a kezed. Vagy megtanulod olvasni a terepet, vagy szenvedsz.

Minden benne van, ami valaha volt

A Ludicrous Edition tényleg mindent tartalmaz: az összes régi kiegészítőt, plusz egy teljesen új epizódot az eredeti fejlesztők tollából. Ez az új rész meglepően friss, feszesebb pályákkal, kreatívabb elrendezéssel – önmagában is elég indok a visszatérésre a rajongóknak.

Kapunk achievementeket, állítható nehézséget, és egy olyan opciómenüt, ahol konkrétan mindent piszkálhatunk: ellenség-életerő, itemdobás, eredeti beállítások visszaállítása, különböző soundtrackek cserélgetése (beleértve a 2013-as verzió zenéjét is). A giroszkópos célzás kézben alapból aktív, de szerencsére egy mozdulattal kikapcsolható – én az első percben megtettem.

Technikailag Switch-en stabil 60 fps, amennyire a hardver engedi, és ez sokat számít egy ennyire gyors játéknál. A többjátékos mód pedig masszív: online meccsek, klasszikus pályák, akár 11 főig. Sokaknál ez lesz az igazi időrabló.

De nem öregedett olyan szépen, mint a Doom

És itt jön a feketeleves. Hiába a modern köntös, a Rise of the Triad öreg. Nagyon gyors, néha túl gyors. Lebegő platformokon egyensúlyozni macerás, a harc sokszor kapkodós. A nehézség hektikus: van pálya, ami rémálom, a következő meg gyerekjáték.

A pályák labirintusszerűek, vizuálisan néha nehéz olvasni, mi ajtó, mi fal, mi átjáró. Meg kell tanulni a logikáját. A célkeresztes lövöldözés apró sprite-okra ma már kissé esetlennek hat, főleg amikor „láthatatlan” lövedékek csipegetik az életedet.

Valahogy az egész kevésbé időtálló, mint a Doom. Talán a kaotikusabb dizájn, talán a Wolfenstein-örökség miatt. De tény: kell egy hozzászokási idő, mire igazán élvezni kezded.

Zárás

A Rise of the Triad: Ludicrous Edition egy szeretettel és hozzáértéssel felújított klasszikus, ami pontosan tudja, mit képvisel – és nem próbál meg más lenni. Rajongóknak kötelező, első találkozásnál pedig érdemes tudni, hogy ez nem egy „modernizált Doom”, hanem egy saját szabályok szerint működő, elborult játszótér.

Ha megtanulod a pályákat, kiismered a fegyvereket, és elfogadod, hogy itt az absztrakció és a túlzás az úr, akkor bőven akad adrenalin és emlékezetes pillanat. Csak ne várd, hogy azonnal megszereted.