Famicom Detective Club: The Missing Heir

Kezdés: A klasszikus nyomozós történet varázsa

A Famicom Detective Club két részből áll: az első, The Missing Heir már 1988-ban debütált Japánban, és most végre mi is élvezhetjük a modern remake-jét. A második rész, The Girl Who Stands Behind egy évvel később érkezett, és bár a címek nem ismertek az átlagos videojátékos közönség számára, a műfajra érzékenyeknek igazi kultikus darabok lehetnek. Az alapötlet egyszerű: egy 17 éves fiú, akit mi magunk nevezhetünk el (mi a "Badguy Murderman"-t választottuk, mert mi így vagyunk rendesek), nyomoz egy titokzatos haláleset ügyében, amit hamarosan egy hatalmas örökségi dráma, egy rejtélyes átok és némi természetfeletti elem bonyolít. Klasszikus japán thriller, amit a legjobb teljesen vakon felfedezni.

A játékmenet alapja a sétálgatás, tárgyak megvizsgálása és beszélgetés a gyanús helyiekkel, hogy végül megfejtsük a rejtélyeket. A történet igazi élvezetet nyújt, és bár a fiatal nyomozó életkorából adódóan először kicsit szkeptikusak vagyunk, ahogy haladunk előre, egyre jobban elnyeli a játék a figyelmünket.

A játékmenet: Nyomozni, de nem mindent értesz

A játék legszórakoztatóbb, de egyben legfrusztrálóbb része a „hogyan kell véghezvinni egy feladatot” dilemmája. Mint a régi kalandjátékoknál, sokszor tudod, hogy mit kell tenned, de azt már nem, hogy hogyan. Olyan esetek fordulnak elő, mint amikor egyszerűen csak meg kell kérdezned valakit egy adott dologról, és az illető nem reagál, míg végül egyszer csak azt mondja: „Hát, tényleg érdekel ez a téma? Akkor elmondom!”. Vagy éppen nézd meg azt az egy tárgyat a háttérben, hogy egy új dialógust váltson ki. Az ilyen jelenetek igazi kálváriát jelenthetnek, de aztán ott van a pillanat, amikor a rejtély lassan kezd kirajzolódni, és azt mondod: „Aha, most már értem!”

Ez a fajta "hogyan a fenébe kellett volna tudnom ezt?" érzés kifejezetten idegesítő lehet, de érdekes módon van egyfajta varázs a folyamatban, amit nem találunk meg sok modern játékban. A 'cat hair moustache' típusú megoldások is itt bőven jelen vannak, de mégis van valami szórakoztató abban, hogy a játék világának minden szegmense a lehetőségek és döntések határán mozog.

Vizualitás és hangulat: Hihetetlenül szép felújítás

Ami igazán lenyűgözött, az a remake vizuális megvalósítása. A karakterek animációja, bár nem túl bonyolult, nagyon jól sikerült. Az Archer sorozathoz hasonló stílusban, egyszerű, de rendkívül kifejező mozdulatokkal. A halott testek, amelyek időnként megjelennek, valóban sokkolóak, és a grafikai újítások valóban túlmutatnak azon, amit egy 30 éves játéktól várnánk. Az animációkban és a hangulati elemekben határozottan érződik, hogy a fejlesztők tisztában voltak a játék erejével.

A minőség-of-life funkciók, mint a szöveges napló, vagy a gyorsan átfutott régi dialógusok, sokat javítanak a játékélményen. Ezzel együtt az eredeti Famicom zenei aláfestés is elérhető, amit a modern, szimfonikus hangszerelés mellett szintén érdemes kipróbálni – bár a későbbi verzió nyújtja a legjobb élményt.