Ys X: Proud Nordics

Egy év sem telt el, és máris visszatértem ugyanarra a tengerre – csak most mintha végre jó szél fújna a vitorlába.

Törzs

Adol és Karja párosa már az alapjátékban is működött, és most sincs ez másképp. Van valami különösen kellemes abban, ahogy ez a két karakter egymás mellé van rakva – nem csak narratív szinten, hanem mechanikailag is. A Duo Mode például még mindig az egyik legjobb húzás: amikor ráérzel a ritmusára, és egy-egy jól időzített közös támadás szétszedi az ellenfelet, az tiszta flow-élmény.

A harc alapjai nem változtak – ütés, blokkolás, kitérés –, de pont ez az, ami miatt működik. Nem akar több lenni, mint ami, viszont azt nagyon tudja. Az egésznek van egy tempója, ami beszippant, és azon kapom magam, hogy „csak még egy harc”, „csak még egy sziget”.

És itt jön be az, amitől az egész igazán működik: az utazás.

Az Obelia-öböl bejárása konkrétan visszahozta bennem a Wind Waker emlékét. Nem másolja, nem próbálja újra feltalálni, csak egyszerűen érzi, hogy miért volt jó az a fajta felfedezés. Kincsek, mellékküldetések, apró történetmorzsák – minden ott van, hogy elkalandozz.

Az eredeti játék egyik gyengéje viszont pont ez a hajózás volt. Lassú, néha vontatott. A Proud Nordics ezen próbál segíteni a széláramlatokkal, amik felgyorsítják az utazást. Nem tökéletes megoldás – néha még mindig döcög –, de érezhetően kevesebb az üresjárat. Már nem érzem azt, hogy a játék az időmet húzza.

Ami viszont tényleg nagy dobás, az a technikai oldal.

Az eredeti Switch már láthatóan szenvedett ezzel a játékkal. Itt viszont... hát, mintha levették volna róla a kéziféket. A 60 fps stabil alap, de amikor Performance módban 120 fps-sel fut, az az a kategória, ahol már nem csak látod, hanem érzed is a különbséget. A harcok simábbak, a mozgás természetesebb, az egész játék „könnyebb”.

És egy ilyen tempójú akció-RPG-nél ez nem extra – ez minden.

Persze nem lett tökéletes. A textúrák néha még mindig laposak, és kézikonzolos módban néha furán animálódnak az ellenfelek. De ezek inkább apró karcok egy egyébként jól összerakott felületen.

Az új tartalom már egy érdekesebb kérdés.

Öland szigete egy korrekt bővítés. Új sztori, új karakterek, egy kis plusz háttér Karjához – és ezt kifejezetten értékeltem. Nem világmegváltó, de hozzáad. Az ilyen kiegészítések azok, amik miatt egy karakter nem csak „jó”, hanem emlékezetes lesz.

A gond inkább a Mana Hold nevű új képességgel van. Papíron jól hangzik – tárgyakat dobálni, platformokat létrehozni –, de a gyakorlatban kicsit ügyetlen. A kamera néha ellened dolgozik, a célzás pontatlan, és az egész nem olyan ösztönös, mint a többi képesség. Ráadásul szinte csak ezen az új területen használod, így kicsit olyan érzésem volt, mintha egy félkész ötletet kaptunk volna.

A plusz tartalmak – kolosszeum, új dungeon, versenyek – rendben vannak. Sőt, néha kifejezetten szórakoztatóak. De itt jön az a furcsa érzés: az alapjáték már eleve tele volt tartalommal.

Ez az egész kiegészítés inkább olyan, mint még egy réteg krém egy amúgy is tökéletes süteményen. Jó, hogy van – de nélküle is ugyanúgy működött volna.

És itt kezdtem el azon gondolkodni, hogy vajon tényleg külön kiadást érdemelt-e ez az egész.

Zárás

A Ys X: Proud Nordics nem új játék – hanem a régi, jobb formában. És ez most kivételesen elég is.

Ha most vágsz bele, akkor egyértelmű: ezt a verziót kell választani. Itt már nincs technikai kompromisszum, a játékmenet gördülékeny, és az egész élmény egyszerűen jobban összeáll.

Ha viszont már végigjátszottad az eredetit, akkor ez egy nehezebb kérdés. Több van benne, igen – de nem feltétlenül annyival több, hogy újra végig akard élni.

Én örültem, hogy visszatértem. De nem biztos, hogy mindenki más is így lesz vele.