Wild Bastards

A régi iskolás érzés, de mindent elrontottak

Képzeld el, hogy egy régi kedvenc új része, amit szívesen kipróbálnál, végre megérkezik. Ilyenkor azt várnád, hogy legalább az alapélmény megmarad, és talán még egy kicsit finomítanak rajta, hogy minden egy kicsit jobb legyen, nem? Ehhez képest itt épp az történik, hogy a fejlesztők úgy döntöttek, hogy mindent nagyobbá tesznek. Mert hát mi másért is próbálkozzon valaki, ha nem azért, hogy még inkább eltévedjünk a világban, és még több lufit pufogtassanak fel? A Void Bastards egy zseniálisan egyedi élményt adott, de a Wild Bastards egy lapos, érdektelen másolat. Képzeld el, hogy az előző rész egy kicsit túltolta a zsigereidet, majd jött ez, és inkább úgy érzed, mintha egy jól megtervezett táblás játékot próbálnál élőben játszani, de egy papírdobozból.

A játékmenet egy sima akcióval kezdődik, amiben az egyes bolygókra teleportált gyilkosokként járkálunk. Az alapötlet nem rossz, de a kivitelezés annyira semmilyen, hogy az egész élmény olyan, mintha egy rosszul kivitelezett VR-játékot próbálnánk. Nincs semmi újdonság, semmi különleges, ami miatt úgy éreznénk, hogy a fejlesztők nemcsak a "pénzcsinálás" kedvéért rakták össze az egészet.

Játékmenet? Inkább az unalom tengerében

Ahogy játszottam, egyre inkább az volt az érzésem, hogy valami nagyon el van rontva. Nem úgy a harcok, hogy “nem izgalmasak”, hanem inkább úgy, hogy nem csinálják meg jól a dolgokat, amiket egyszerűen csak muszáj megcsinálniuk. A lövöldözés unalmas, semmi extra, és bár az ellenfelek sokszor újabb arculatot öltenek, de a harcok nem érezhetők kihívásnak, inkább csak monoton szivatásnak. A cél a túlélés, de úgy érzed, hogy mikor elérsz egy új bolygót, egy másik kopott szerencsejáték-automatát pörgetsz, ahol az a fogadás, hogy most mi jön – de a válasz mindig ugyanaz: kész! Elérted a nulla nyereményt!

Miért van ennyi bossfight? Miért ne, ha már elvileg olyan nagy durranás a "Wild West" jelleg, amit próbálnak kitalálni, de az egész kábé olyan, mintha a filmekben a nagy banditavezérek mind a fizikai teret akarnák dominálni – de nem tudják. Persze, ha nehezebbre állítod a játékot, egy picit jobban megizzadnak a karakterek, de még így sem adja azt a szintet, amit egy régi klasszikus Doom vagy Quake hozott el, ahol minden egyes lövés maga volt a halálos veszedelem.

A dolgok amik működnek – a karakterek és a dialógusok

Mégis, vannak szikrák, ahol megcsillant valami igazi fűtőerő. A karakterek – ők azok, akikkel szívesen játszunk. A különböző tolvajok, akik a csapatot alkotják, még ha nem is hoznak semmi igazán egyedit, azért némi szórakozást adnak, főleg, ha figyelsz a közöttük lévő interakciókra. A párbeszédek azok a kis pillanatok, amikor eszembe jutott egy jó, régi SWAT játék, vagy valami hasonló, amit tizenévesen pörgettem, és az agyad elindít egy kis nosztalgikus hullámot.

Az utolsó szög a koporsóban

De sajnos a Wild Bastards nemcsak egy üres doboz, hanem egy megbánás után küldött ajándék, amit szeretnél elfogadni, de közben azzal kell szembesülnöd, hogy soha nem kapod vissza az idődet. Bár a koncept szórakoztatna, de az az alacsony, monoton lövöldözés, ami folyton visszahúz, nem tud igazán építkezni semmilyen szórakoztató emlékre. A legjobb pillanatok azok, amikor csak a karakterek belső feszültségét figyeled, de ez kevés a sikerhez.

A Switch verzió sem segít sokat. A teljesítmény néha akadozik, az animációk nehézkessé válnak, és amikor az ember elkapja azt a fránya, de sosem elégíthető "még egy kör!" érzést, akkor már túl késő.