Project Warlock

A nosztalgia itt nem díszlet, hanem motor

A Project Warlockot könnyű lenne elintézni annyival, hogy „DOOM-klón”, de ez pont olyan igazságtalan rövidítés, mint a VHS-re mondani, hogy „régi Netflix”. Igen, minden porcikájából süt a kilencvenes évek: a strafolás, a sűrű ellenfélhordák, a falak mögé rejtett titkok, a pixeles-sprite-os látvány. De közben ez nem egy múzeumi darab. Ez egy olyan, szeretettel, izzadsággal összerakott cucc, ami érti, mitől volt jó a műfaj, és nem fél modern tempóval visszaadni.

A sztori? Papírvékony, ahogy kell. Egy marcona varázslóféle vagy, aki különböző korszakokon vágja át magát, hogy a démoni inváziót rendbe tegye, aztán irány a pokol a végső leszámolásra. A narratíva nagyjából annyi, mint a régi FPS-ekben a „Press any key” képernyő: funkcionális. És ez így van jól. Ide nem a könnycseppekért jöttünk.

Öt világ, ami nem csak át van színezve

A játék egyik nagy trükkje, hogy nem ragad bele a „minden pálya ugyanolyan barna folyosó” csapdájába. Az első, középkori rész még hozza a klasszikus kővár–börtön–csatorna szentháromságot, aztán szépen elkezd kinyílni a világ. Lovecrafti förmedvények, ókori egyiptomi rémségek, ipari romvárosok, high-tech gépellenfelek, végül a vörösbe mártott pokol – ez a váltogatás tényleg frissen tartja a menetet.

Nem arról van szó, hogy itt minden pálya egy dizájndíjas csoda, inkább arról, hogy van kedve változni. Egy retro FPS-nél ez fél siker.

A fegyverek: nagyok, hangosak, hálásak

A Project Warlock ott nyeri meg igazán a meccset, ahol az ilyen játékoknak nyerniük kell: a fegyverek érzetén. Az elején még kicsit nyögvenyelős a túlélés – kés, balta, egy gyenge villám, és a démonok meg úgy jönnek, mintha ingyen osztanák őket a sarki közértben. Aztán megérkeznek a komolyabb eszközök: pisztoly, shotgun, dinamit, számszeríj, SMG, minigun, varázsbot… és hirtelen összeáll a ritmus.

A lövéseknek súlya van, a hangok csattannak, az ellenfelek pedig nem csak „eltűnnek”, hanem szépen, fokozatosan esnek szét. Végtagok, deformálódás, darabokra hullás – nem öncélúan gusztustalan, inkább olyan, mint amikor egy régi akciófilmben végre tényleg eltalál valamit a rakéta.

És itt jön a csavar: fejlesztheted is a cuccokat. A shotgun kaphat autoloadert, a Magnumból lehet flare gun, ami felgyújtja a népet, a varázsbotot befagyasztós irányba viheted. Ezek nem csak számok a menüben: a harc közben érzed, hogy más lett a fegyvered, és ez mindig jó érzés.

Varázslat van, de nem hiányzik

Papíron a varázsló-lét másik lába a spell-rendszer: pályákon találsz varázslatokat, a „műhelyben” aktiválod őket pontokért, és mehetsz fagyasztani, vihart idézni, ideiglenes védőburkot húzni. Én is használtam, főleg a fagyasztást és a védelmet – de őszintén? A varázslat itt kicsit olyan, mint a díszcsík a sportcipőn: jól néz ki, csak nem ettől futsz gyorsabban.

Nem rossz, egyszerűen nem elég ütős ahhoz, hogy muszáj legyen. Normál nehézségen simán végig lehet menni úgy, hogy inkább minden pontot a fegyverekbe tolok, és kész. A spell-rendszer így kicsit „jó, hogy van”, de nem a játék lelke.

Könnyű RPG, pont elég

Kapunk még pár statot (erő, élet, spirit, kapacitás), perköket (gyorsabb heal, több XP, villámgyors sprint – hello, speedrunok), de mindez szerencsére nem nyomja agyon az alapélményt. Nem kell build-eket matekozni, nem lesz belőle fél ARPG. Inkább csak egy kis fűszer, ami ad némi variálhatóságot, ha újra nekimennél.

A tempó: az eleje kemény, aztán kicsit túl sima

A nehézség érdekes ívet fut. Az első fejezetben izzadni fogsz: kevés a tűzerő, sok a fenyegetés, a túlélés tényleg „pánikból strafolás”. Aztán, ahogy megjönnek a komoly fegyverek és húzod fel az életerőt/erőt, a játék hajlamos túl engedékennyé válni. A második világtól kezdve én is azt vettem észre, hogy sok pálya már inkább darálás, mint küzdelem.

Itt jön képbe a Hard mód, ami láthatóan az a fokozat, ahol a játék igazán otthon van, főleg műfajrajongóknak. A bossok viszont… na, azok kicsit felemásak. A legtöbbjük nem több, mint „körbestrafolod és beléöntöd az összes lőszert”. A legvégső összecsapás kivétel, de addigra már rég túl vagy azon, hogy taktikát várj.

Pályadizájn: folyosók és arénák jó arányban

A legjobb pillanatok akkor jönnek, amikor a játék váltogatja a szűk, labirintusos részeket a nyíltabb arénákkal. Az egyik percben sarok mögé lesel, repedést keresel a falon, a másikban meg kint vagy egy nagy térben, és olyan sebességgel táncolsz a horda körül, mint régen, amikor még a WASD is újdonság volt.

A kijutás klasszikus kulcsos-színkódos móka: különböző kulcsok, ajtók, pár kapcsoló, végül egy piros „démonzár” szétverése. Ez nem válik agyzsibbasztóvá, és a játék ügyesen terel: mindig dob eléd egy friss adag ellenfelet, amerre menned kell, így ritkán kóvályogsz céltalanul.

Titkok, cameók, és a kép, ami játszik veled

Titkos helyiségek vannak, és érdemes is vadászni rájuk: plusz loot, ammo, kincsek. Nem annyira alattomosak, inkább „figyelj a falra, keresd a repedést” jellegűek – pont annyi, hogy jóleső legyen megtalálni.

A grafika pedig… na, ez az a retro stílus, ami mozgás közben él igazán. A sprite-os ellenfelek, a billboarding trükkök, a pixeltextúrák mind ismerősek, de a futás sima, a részletek meglepően finomak. Ráadásul tele van beállításokkal: C64/Amstrad/Spectrum paletták, bloom, motion blur, scanline, zaj, torzítás, wobble – ha akarod, olyan képet csinálsz, mintha a nagybátyád padlásáról hozott tévén játszanál. Én a defaultot preferáltam egy kis motion blurrel, de az biztos, hogy itt el lehet vesz(i)ni az opciókban.

Egyetlen komolyabb hiány: nincs gyro-aim. Nem tragédia, mert az ellenfelek nagyok és sokan vannak, ráadásul le lehet zárni az Y-tengelyt, hogy még egyszerűbb legyen a célzás. Ami viszont néha tényleg bosszantott: a fegyverválasztás. A fegyverkerék kicsit körülményes, a másik mód sem sokkal jobb, és volt pár pillanat, amikor rosszkor matatni a menüben majdnem a fejembe került.

Zárás – Switch-en az egyik legjobb retro FPS-élmény

A Project Warlock számomra az a fajta tisztelgés, ami nem csak idéz, hanem hozzá is tesz. Brutális, gyors, véres, és közben meglepően gördülékeny Switch-en, kézben és dokkolva is. Nem hibátlan – a bossok és a nehézségi görbe lehetne feszesebb, a varázslat ütősebb, a fegyverváltás gyorsabb –, de a pillanatról pillanatra érzett lövöldözés olyan erős, hogy simán megbocsátok neki.

Ha valaha szeretted a régi „strafe-fesztiválokat”, itt nagyon gyorsan otthon leszel. És ha nem, akkor is van esély, hogy rájössz: néha ennyi elég a boldogsághoz.