Teenage Mutant Ninja Turtles: Shredder's Revenge

A Shredder’s Revenge öt perc alatt visszaránt abba az időbe, amikor a zsebpénz apróban csörgött, és a „Cowabunga!” egy életérzés volt, nem szöveg egy pólón.

Teknőc-mánia, újratöltve

A Tini Nindzsa Teknőcöknek olyan energiája van, ami valahogy sosem kopik le teljesen: egy kis nyolcvanas évekbeli őrület, harcművészet, mutáns csatornaszag, meg az a fura, kedvesen agresszív rajzfilmes tempó. A Konami 1989-es arcade gépe annak idején kőkeményen arra volt optimalizálva, hogy a szülők pénztárcája sírjon, a gyerek meg még „csak egy kreditet” kérjen. Nem volt fair, nem volt finom, de működött, mint a varázslat.

És hiába voltak később jobb folytatások, meg próbálkozások mindenféle platformon, valahogy kevés dolog tudta ugyanazt a pimasz, sodró lendületet hozni. Aztán jött a Tribute Games, és úgy tűnik, ők tényleg értették, mitől szerethető ez az egész: a Shredder’s Revenge nemcsak tiszteleg a klasszikusok előtt, hanem lazán rájuk is licitál.

Pixelorgia CRT nélkül, de szívvel

Grafikailag ez egy ünnepi lakoma. Nincs rajta kötelező „CRT-szűrő nosztalgia”, és őszintén: nem is hiányzott. Olyan szépen, olyan pontosan van megrajzolva minden, hogy a szemem konkrétan elfelejtett panaszkodni. A pályák tele vannak apró jelenetekkel: April tévéállomásától New York sikátorain át a csatornákig minden úgy ismerős, hogy közben friss.

Külön öröm, hogy a háttér nem csak díszlet. A humor folyamatosan ott bujkál: a Foot Soldierök lazsálnak, játékkonzolt rázogatnak, fagyit nyalnak, aztán kapnak egy nunchakut az arcukba, mert hát ilyen az élet. Egyes részeknél konkrétan az az érzésem volt, mintha egy régi Playmates csatorna-játékszettbe estem volna bele — csak most minden mozog, villog, és pofátlanul jól néz ki.

A szereplőgárda is betalál. A teknőcök tényleg karakterek, nem csak színes maszkok. Splinter úgy rugalmas és erős, ahogy a fejemben mindig is volt, April pedig meglepően menő: fotózik, tömeget oszlat boom mikrofonnal, és nem dísznek van. Casey Jones pedig a maga bunkó, nagyotütős módján pont az, akinek lennie kell. Mire mindent feloldasz, hét játszható karakterrel garázdálkodhatsz, és mindegyik kicsit máshogy szól a kezedben.

A harc: gyors, pontos, tisztességtelenül jó

Egy beat ’em upnál mindent a bunyó dönt el. Lehet bármilyen szép a pixel, ha a harc dagonyázik, akkor vége. Itt viszont a Shredder’s Revenge úgy csinálja, ahogy a nagyok: egyszerűnek tűnik, de mély. A mozdulatkészlet meglepően gazdag, mégsem érzem soha, hogy zsonglőrködnöm kellene a gombokkal.

Van dash, csúszás, dupla ugrás, dobás, kétféle földhözcsapás, feltöltött ütés, felütéses indítás, drop-kick, kitérés, és többféle szuper. Ez papíron sok, gyakorlatban viszont olyan természetesen áll össze, hogy pár pálya után már nem gondolkodom, csak csinálom. Amikor először sikerül egy dash-csúszásból felütni egy katonát, utána drop-kickkel visszaérkezni, majd még egy lendületes lökéssel folytatni a zsonglőrködést, akkor értem meg: ez a játék nem csak nosztalgiát árul, hanem ritmust.

A kitérés külön kiemelést érdemel. Ez a „börtönből szabadulós” mozdulat itt nem luxus, hanem életbiztosítás: tele van sebezhetetlenségi képkockákkal, és amikor elkezdenek jönni a telegráfált támadások meg a lövedékek, akkor ez tartja össze a túlélést. Ehhez jön a szuper-mérő, ami szépen jutalmazza a hosszú kombókat és az okos „még ne ess el” játékot. Viszont ha beüt egy találat, a mérő (nehézségtől függően) lenullázódik, és hirtelen megint éhes leszel a kockázatra. Ez az a fajta kockázat-jutalom kör, amitől egy beat ’em up nem csak gombpüfölés, hanem tánc.

Pályák, főellenségek, és a „már láttam ilyet” érzés

A pályák változatosak, de őszintén: sok trükk ismerős a régi részekből. Van olyan boss, ahol az ellenfelet a „képernyő előterébe” kell hajigálni, és megint előkerülnek azok a gördeszkás szakaszok is, amik már régen sem voltak a kedvenceim. Viszont a játék okosan ellensúlyoz: annyi ellenfél jön, annyiféle ritmusban támadnak, hogy nem tudok autopilótára kapcsolni. A bossok pedig kifejezetten jól eltaláltak: vannak mintáik, vannak „most lehet verni” ablakok, és amikor elpattan a szuper, tényleg van súlya.

A végjáték felé azért becsúszik némi ismétlődés — de ez nem kizárólag a Shredder’s Revenge bűne, hanem a műfaj velejárója. Egy jó beat ’em up mindig kicsit ugyanazt főzi, csak más fűszerezéssel. Itt a fűszerezés erős.

Hangulat: Tee Lopes, eredeti hangok, és a képernyőnyi jókedv

A zene hibátlanul ráérzett a hangulatra: szintis, pörgős, néha rapes, néha kicsit gagyi rockos — pontosan úgy, ahogy egy teknőcös verekedésnek illik. Ráadásul a beszólások is hozzák a rajzfilmes ízt, és az egész audio úgy van összerakva, hogy a bunyó ne csak látvány, hanem hang is legyen.

Módok és a kis ellentmondás

Az Arcade mód nálam az igazi: egyenes vonal, koncentrált menet, extra élet jutalom a sok legyakott ellenfélért, és ha feltekerem nehézre, tényleg izzadni kell. A Story mód ezzel szemben ad egy térképes világot, visszajárós pályákat, kihívásokat, gyűjtögetést, és egy finom RPG-s csapatfejlesztést. Ez jópofa, és hosszabb távon ad motivációt, főleg ha barátokkal játszunk.

A legfurább viszont az a lehetőség, hogy egy gombbal kvázi „meditálva” azonnal feltöltöm a szupercsíkot. Vicces, látványos, és közben kicsit kinyírja azt a szép kockázat-jutalom játékot, amit a kombózás épít. Ha egyszer tudod, hogy ott van, nehéz nem használni. Nem teszi tönkre az élményt, de kicsit kilazítja a szorítást, ami amúgy olyan jól áll neki.

Multiplayer: itt nő igazán nagyra

Hat játékosig mehet a közös verekedés, csapattámadásokkal és felélesztéssel. Ez az a fajta kanapés káosz, ahol egyszerre röhögtök és ordítotok, mert valaki megint elsodródott a tömegben, aztán hirtelen mindenki egy helyen robbantja a szupereket. Online opció is adott, és ez a játék tipikusan az, aminek jót tesz, ha nem egyedül darálod, hanem társas eseményt csinálsz belőle.

Technikai döccenők, amik nem verik szét a bulit

Akadtak apróbb hibák: néha hangpukkanás, ritka képakadás, egyszer-egyszer hosszabb töltés, sőt előfordulhat olyan komolyabb furcsaság is, ami megakasztja a menetet. De a lényeg az, hogy játék közben ez ritkán üti ki a ritmust. A bunyó olyan erős, hogy a kisebb döccenők nem tudják elvenni a kedvem — legfeljebb felszisszenek, aztán megyek tovább, mert a következő képernyőn már megint tele van Foot Soldierrel.

Zárás

A TMNT: Shredder’s Revenge az a ritka „modern retro”, ami nem csak felidézi a régi érzést, hanem meg is indokolja, miért hiányzott. Gyorsabb, szebb, okosabb és szórakoztatóbb, mint amit egy licencelt beat ’em uptól reflexből várnék. Igen, a műfaj hozza a maga ismétlődését, és van pár döntés, ami túl könnyű menekülőutat ad, de a lényeg nem változik: ez egy pofátlanul jó verekedés, amibe öröm visszamenni.