Timothy And The Mysterious Forest

Első ránézésre szinte zavarba ejtően egyértelmű, honnan jön: The Legend of Zelda: Link’s Awakening. A látvány, a térképfelépítés, a zene – minden azt sugallja, hogy itt egy szeretettel összerakott Game Boy-hommage vár. Csakhogy amint kézbe veszem az irányítást, gyorsan kiderül: a felszín alatt egy sokkal kevésbé kiforrott játék lapul.

Egy klasszikus indítás, minimális mesével

A történet egyszerű, már-már mesekönyvi. Timothy nagyapja haldoklik, és csak egy mágikus gomba mentheti meg, amely a Titokzatos Erdő mélyén rejtőzik. Ennyi. Nincs nagy csavar, nincs dráma, de nem is ez lenne a cél.

A világ viszont tele van furcsa, érdekes NPC-kkel. Boltosok, ősi lények, különc figurák, akiknek általában van egy-egy megjegyzésük vagy apró gondolatuk. Nem mindig viszik előre a történetet, de hangulatot adnak, és ezen a ponton még azt érzem: rendben, ez működik.

Zelda + lopakodás = rossz ötlet

A játékmenet alapja egy furcsa keverék: klasszikus felülnézetes Zelda-elemek, megfejelve laza – túlságosan laza – lopakodással. Timothy alapvetően gyenge. Harcolni alig tud: néha felkapható cserepeket hajigálhat az ellenfelekre, de ez a rendszer annyira pontatlan, hogy inkább lutrinak érződik, mint tudatos mechanikának.

Ha elhibázod a dobást? Meghalsz. Azonnal.

A másik opció a lopakodás lenne, de ez sem sokkal jobb. Az ellenfelek látómezejét gyakorlatilag lehetetlen következetesen kiismerni. Vársz, hogy elforduljanak, majd amint megindulsz, már fordulnak is vissza, és kész: vége a menetnek. Nem érzed azt, hogy hibáztál – inkább azt, hogy a játék csapott be.

Nehéz? Nem. Igazságtalan.

Ha egy szóval kellene leírnom a Timothy and the Mysterious Forest nehézségét, az ez lenne: igazságtalan. Nem kemény, nem kihívást jelentő, hanem kiszámíthatatlan. A védekezési és elkerülési lehetőségek egyszerűen nem megbízhatóak.

Ezt a világdizájn is megtolja. A korai „erdőlabirintus” szakasz például konkrétan trial-and-error pokol. Egyetlen helyes út van, miközben láthatatlan gödrök tarkítják a pályát, amelyekbe belelépve azonnal meghalsz. Nincs jelzés, nincs előkészítés. Próbálkozol. Meghalsz. Újra. És amikor végre sikerül? Ugyanezen az úton kell visszamenned.

Egy ponton már nem a felfedezés visz előre, hanem a makacsság.

Gyönyörű felszín, üres belső

Ami igazán fájó, hogy a játék tényleg jól néz ki. A Game Boy-stílus remekül el van találva, a színek, a sprite-ok, a zene mind hozzák azt a hangulatot, amitől az ember nosztalgikusan felsóhajtana. A fejlesztők láthatóan értik és szeretik ezt az esztétikát.

Csakhogy a klasszikus játékok nehézségét nem elég lemásolni – azt finoman hangolni kellene. Itt viszont mintha a tervezés megállt volna félúton. A mechanikák sekélyesek, nem fejlődnek, és nem támogatják azt a kihívást, amit a játék eléd dob.

Zárás

A Timothy and the Mysterious Forest tipikus példája annak, amikor a stílus legyőzi a tartalmat. Jó ránézni, jó hallgatni, de játszani vele egyre kevésbé élvezetes. A nosztalgia nem ment meg egy játékot attól, hogy következetes és fair legyen – itt pedig ez a következetesség hiányzik.

Rövid, frusztráló, és sokszor nem azért nehéz, mert rosszul játszol, hanem mert a rendszer ellened dolgozik. Kár érte, mert az alapötlet és a hangulat többre lett volna hivatott.