Tanuki Justice

Egy egyszerű, de hatékony recept

Ha szereted a retro 2D platformereket, akkor egyből otthonosan fogod érezni magad a Tanuki Justice világában. A játékmenet röviden és tömören: futsz, lövöd az ellenségeket, és próbálod túlélni a végtelenül kemikusan pontos platformokat. A hat szintből mindegyik egy-egy klasszikus téma köré épül: temetők, tengerpartok, és persze a szokásos "nyomja meg a gombot, hogy a főellenség megjelenjen" megoldás. A szinttervezés tisztességes, nem túl hosszú, nem túl rövid, viszont az ellenségek igencsak változatosak. Vannak, akik egyenesen neked rontanak, mások a levegőből bombáznak, de még a "bullet hell" szintű tűzvonalban is meg kell találni a helyed. Az egész hangulatot úgy érezheted, mint egy Mega Man gyors, pörgős, de baromi szórakoztató változata.

A Tanuki és a kis Ninja

A játéknak van egy egyszerű, de annál szórakoztatóbb fegyvere: a shuriken. A harc teljesen erre alapul, de igazából csak annyi kell, hogy eltaláld az ellenséget és gyűjtsd a power-upokat, hogy még nagyobb, még erősebb lövedékeket dobálj. Képzeld el a Mega Man 2-t, csak a Metal Blade-et egész játékra kiterjesztve, és itt most nem is a fegyver, hanem a hozzáállás a lényeg. Az, hogy egy szimpla shurikent bármelyik irányba el tudsz lőni, bár nem túl nagy távolságra, az maga a "retro élmény" esszenciája. A szintek elején nem éreztem semmi újdonságot, viszont, amikor rájöttem, hogy az irányzárás (trigger) mennyire jól passzol a dinamikus, pörgős harcokhoz, akkor már kezdtem megérteni, hogy miről szól ez a játék.

A bossoknál pedig előkerül a klasszikus megoldás: minél több találatot adsz, annál közelebb kerülsz a győzelemhez. A főszerelvény pedig a szuper shuriken, amit a speciális mérővel aktiválhatsz, és ha eltalálja az ellenfelet, az valami eszméletlenül jó érzés. Még akkor is, ha a zene szinte ugyanazt az egyetlen dallamot játsza végig – ezt a nép szól, hogy "régi, de nem túl nagy váltás".

A nehézség és a szinttervezés

A Tanuki Justice nem egy "brutálisan nehéz" játék, de a nehézséghez szükséges figyelem is megvan. Az első végigjátszás simán elmegy egy órán belül (kivéve, ha az ember elbénázza), viszont a magasabb szintek kiválóan kiszórakoztatják a vérmesebb játékosokat. Ha eltalálod a ritmusát, a játék egy szórakoztató, pörgős élményt ad, viszont ha elbuksz egy pályát, akkor valószínűleg két-három próbálkozás után már túl leszel rajta. Én épp ezt a "tudom, mit csináltam rosszul" érzést szeretem, és ezt a játék mesterien hozza.

Az igazi retro hangulat

A grafika szépen belesimul a régi NES-szemléletbe. Piros, kék, zöld – ezek a színek harsognak, és a játéknak van egy szinte Sonic jellegű hangulata, amitől végig pörögnek a reflexeid. Ha igazán őszinték akarunk lenni, elég egy-két apró hiba, hogy a játék nem tudja levetkőzni a tipikus 8-bites zűrzavart. Az, hogy nem tudsz leugrani egy platformról, és hogy az itemek csak pár másodpercig tartanak, kifejezetten bosszantó tud lenni. De igazából nem zavaró annyira, mert ha megérted, hogy miért van így, akkor nem törik meg az élmény.