Tales From The Borderlands

Van az a ritka pillanat, amikor egy mellékvágányra tett spin-off nemcsak működik, hanem jobbá teszi az egész univerzumot.

A Telltale-hiány fáj, de itt még él

A Telltale bezárása óta minden újrajátszott epizód kicsit keserűbb, és minél több régi címükhöz térek vissza, annál világosabb: ez a stúdió tudott valamit, amit azóta sem nagyon pótolt senki. A Tales from the Borderlands pedig ennek a tudásnak az egyik legtisztább lenyomata. Nemcsak egy jó Telltale-játék, hanem talán a legjobb.

Switch-en most végre egyben van mind az öt epizód, és ez a tízórás utazás pontosan olyan tempóban adagolja magát, ahogy kell: epizodikus, lendületes, mindig egy kicsit tovább húz, mint ahogy eredetileg terveznéd.

Borderlands, de végre nem idegesítő

Bevallom: a Borderlands főjátékok humora nálam sosem talált célba. A folyamatos ordítás, a mindenáron vicceskedés, Claptrap… hagyjuk. Itt viszont mintha valaki végre kivette volna a féket a kézifékről. A Tales from the Borderlands érti, hogy a poén akkor üt, ha van ritmusa, karaktere és kontextusa.

A történet középpontjában Rhys, az öntelt Hyperion-irodistából lett túlélő, és Fiona, a dörzsölt szélhámos áll. Ketten együtt olyan párost alkotnak, akiknek a dinamikája az első epizódtól kezdve viszi a hátán az egészet. A sztori alapja egyszerű – egy Vault kulcsa, rengeteg pénz, még több árulás –, de az előadásmód folyamatosan csavar rajta.

Mesélni tudni kell

Az egyik legjobb húzás a kerettörténet: hőseink egy ismeretlen fogvatartónak mesélik el a kalandjaikat, és időnként szépítenek a részleteken. Ez nemcsak remek narratív játékteret ad, hanem folyamatosan lehetőséget teremt váratlan poénokra és hirtelen váltásokra. Egy pillanat alatt csap át bossfightból önreflexív viccbe, majd vissza.

A helyszínek változatosak, a tempó feszes: halálversenyek, technológiai katakombák, romos telepek, vállalati pokol. Nincs üresjárat. Ritka az olyan jelenet, ahol azt érzem, hogy „jó, ezt most át lehetne tekerni”.

Játékmenet: pont elég, pont jókor

Telltale-játék, tehát igen: döntések, QTE-k, interakciók. Lőni Fiona rejtett fegyverével, hackelni Rhys kiberszemével, időben elugrani, eltalálni a megfelelő reakciót. Nem mindig tökéletes: a kamera néha rossz szögből figyel, egy-két QTE súlytalan, és akadnak furcsán megugró nehézségi tüskék.

De az igazság az, hogy itt nem is ezek a lényegesek. Ezek az elemek csak annyira vannak jelen, hogy benne tartsanak az események sűrűjében. A Tales from the Borderlands simán működne akkor is, ha csak nézném – de így, hogy közben belenyúlhatok, még jobban magába szippant.

Szereplők, akik tényleg élnek

Ez a játék karakterekből él. És micsoda karakterekből. Troy Baker és Laura Bailey hozzák a kötelező extrát, Patrick Warburton Vasqueze egyszerre undorító és élvezetes, Handsome Jack mesterséges rekonstrukciója pedig pontosan annyira nyugtalanító és karizmatikus, amennyire kell.

És igen: Loader Bot. Ennyit erről. Ritkán történik meg, hogy egy robotkarakter ilyen gyorsan és ilyen biztosan belopja magát a szívembe, de itt sikerült. Claptrap emlékét konkrétan kitörölte.

Switch-en: stabil, stílusos

Technikailag a Switch-verzió hozza, amit vártam. Dokkolva és kézben is stabil, a töltések néha megakasztják a lendületet, de semmi vészes. A Borderlands jellegzetes grafikai stílusa még mindig működik, nem öregedett rosszul, sőt: kifejezetten jól áll neki a hordozható forma.

Zárás

A Tales from the Borderlands nemcsak a Telltale egyik csúcsa, hanem a Borderlands-univerzum legjobban megírt darabja is. Okos, vicces, érzelmes, lendületes, és ritkán hibázik. Ha eddig kimaradt, Switch-en nincs mentség. Ha pedig már játszottad, ez az a verzió, amit jólesik újra elővenni.

Ez az a játék, ami megmutatja, milyen lett volna a Borderlands, ha valaki tényleg figyel a történetmesélésre.