Swords & Bones

Régi reflexek, új kontrollerrel

Ez a játék nem finomkodik: az első másodperctől világos, hogy a Ghosts ’n Goblins és a Castlevania DNS-e csordogál az ereiben, egy kis Shovel Knight-os modern öniróniával megküldve. Konzolon ülve, Joy-Con a kézben az izmaim pontosan tudták, mit kell csinálni: ugrani, csapni, nem hősködni feleslegesen. A tempó kellemesen feszes, de sosem kapkodós, az egésznek van egy „csak még ezt a pályát” ritmusa, ami veszélyesebb, mint bármilyen bossfight.

A sprite-ok picik, de funkcionálisak, a világok komorak, de jól elkülönülnek egymástól. Az égő város nyitánya például erősen megidézte bennem a Castlevania: Dracula X hangulatát, csak kevesebb pátosszal és több fapados őszinteséggel. Nem akar nagyobbnak látszani annál, ami, és ez kifejezetten jól áll neki.

Kazettás struktúra, meglepően okos felépítéssel

A Swords & Bones felépítése furcsán régimódi: nem hosszú pályákban gondolkodik, hanem rövid, vignettaszerű szintekben. Világonként kilenc ilyen falatka, majd egy főellenfél. Mindegyik pályán trófeát kell szerezni a teljesítéshez, és ha kimarad valami, vissza lehet térni. Ez eleinte túlságosan egyszerűnek tűnik, de ahogy haladtam előre – nagyjából az elátkozott erdő környékén – szépen elkezdett működni a rendszer.

A bolt kulcsszereplő: innen jönnek a duplaugrás, a rejtett területeket felfedő cuccok, a varázslatok. Az első világ feltűnően pénzbarát, amit nem is szégyelltem kihasználni: egy kis grind, és hirtelen sokkal gördülékenyebb lesz az egész játék. Nem kötelező, de érezhetően kisimítja az élményt.

Amikor a flow megbicsaklik

A kardcsapás meglepően nagy hatótávú, és az, hogy csapás közben meg tudok fordulni, rengetegszer mentett meg. Viszont a támadási sebesség néha túl lassú, főleg akkor, amikor több repülő ellenfél egyszerre támad. Ilyenkor a játék tempója gyorsabb lenne, mint amit a vezérlés enged, és ez kizökkent.

A varázslatok papíron jól hangzanak, gyakorlatban viszont a legtöbb feleslegessé válik, amint megszerzem az életerő-regeneráló spellt. Kár, mert lehetett volna ebből taktikusabb rendszer. A platformokon való leugrás is problémás: elég egy rossz irányba billenő analóg kar, és már zuhanok is a halálba.

A főellenfelek sajnos a leggyengébb láncszemek. Laposak, kiismerhetők, néha kifejezetten nevetségesen egyszerűek. Volt olyan boss, ahol konkrétan egy helyben állva, gombnyomogatással intéztem el a dolgot. Ez nem az a fajta „tanuld meg a mintát” élmény, amire szívesen emlékszem vissza.

Mégis működik, mert szíve van

A hibák ellenére a Swords & Bones él. Van benne lendület, van benne lelkesedés, és van benne az a fajta barkácsolt báj, amit régen a hálószobában kódoló fejlesztők játékaiban éreztem. A zene tökéletesen hozza a nyomasztó, régimódi hangulatot, az ellenfélválaszték meglepően változatos, a pályák pedig pont elég rövidek ahhoz, hogy két megálló között vagy egy ebédszünetben is beleférjenek.

Nem egy mély vagy meglepő játék, és miután kimaxoltam, nem nagyon maradt okom visszatérni. De amíg tartott, addig pontosan tudta, mit akar: szórakoztatni, felesleges sallangok nélkül.