Super Hyperactive Ninja

A Játékélmény

Az alapötlet nem rossz: egy kávétól hiperaktívvá váló nindzsával rohangálunk, hogy megmentsük a világot. A probléma csak az, hogy míg az alapvető mechanikák érdekesek, a kivitelezés olyan szinten hibádzik, hogy a játék leginkább arra jó, hogy folyamatosan idegeskedjünk rajta. A Hyperactive Mode adja a játékmenet gerincét: ha lenyomod a ZR gombot, a ninja azonnal belekerül a hiperaktív állapotba, ami gyors mozgást, falmászást és támadásokat eredményez. Eddig rendben, de a nehézség és az irányítás itt kezd igazán kiborítani.

Az alapvető problémát az adja, hogy a játék nagyon gyorsan, szinte kontrollálhatatlanul pörög. A mozgás kezdetben oké, de ahogy beindul a Hyperactive Mode, úgy válik az irányítás egyre inkább kaotikusabbá. Ha bármilyen akadályba ütközöl, azonnal meghalsz, és kezdheted elölről. Nincs hely a hibázásra, ami elsőre izgalmasnak tűnhet, de a valóságban inkább egy véget nem érő próbálkozássá válik, ahol a szerencsén múlik, hogy sikerül-e épp túljutni egy-egy szakaszon.

A játékban található karakterek statisztikái és különböző képességei lehettek volna egy érdekes elemei a játéknak, de itt is kicsit csalódunk. Bár az ötlet, hogy különböző karakterekkel próbáljuk meg a pályákat, nem rossz, a valóságban az egyes karakterek közötti váltás inkább haszontalanná válik, mert a szintdesign gyakran olyan, hogy csak egy adott karakterrel lehet túljutni a nehézségeken. A többi karaktert pedig nem igazán tudjuk kihasználni, pedig egy kicsit változatosabb játékmenet talán feldobta volna a monotonitást.

A Kép és Zene

A Super Hyperactive Ninja vizuálisan egyáltalán nem kiemelkedő. A világok egyhangúak, a hátterek és karakterek unalmasak, és az egész játék inkább csak egy szürke massza. Bár a karakterek animációja nem rossz, maguk a dizájnok teljesen semmilyenek, nem hoznak semmi újat. Az orientális torony téma, ami szinte minden pályán visszaköszön, gyorsan unalmassá válik, és az egész játék valósággal elfelejti, hogy valaha valami érdekeset akart volna elmondani.

Ezzel szemben a zene kifejezetten jó lett. Az 8-bit chiptune soundtrack igazán felpörgeti a játékot, és bár tematikailag egy kicsit idegennek tűnik, mégis jól passzol a gyors tempójú akcióhoz. Az egyes számok hamar a fejünkben ragadnak, és jóval több szórakozást adnak, mint maga a játékmenet. Ha a zene nem lett volna ilyen jól megkomponálva, talán még a játék is teljesen elviselhetetlenné vált volna.

A Játék Nehézsége – Túl Nehéz?

A legnagyobb probléma a játékkal az, hogy miközben a nehézsége valóban magas, nem úgy van felépítve, hogy valódi kihívást nyújtson. Ahelyett, hogy azt éreznénk, hogy a képességeink fejlődnek, inkább arra kényszerülünk, hogy ismételjük ugyanazt a szakaszt újra és újra, amíg egyszer végre sikerül. A játék mechanikája túlzottan büntet, és sokszor a véletlenen múlik, hogy mikor sikerül túljutni egy-egy pályán. Míg a hasonló, nehéz platformerek – mint a Celeste – szépen építik fel a nehézséget, és jutalmaznak minket a fejlődésért, addig itt inkább úgy érezzük, hogy az egész egyfajta „próbálkozás-kísérletezés” szimuláció.