Sophstar

Hajók és rendszerek – túl sok minden, túl korán

Kilenc választható űrhajó, mindegyik saját viselkedéssel, előnyökkel és fájó kompromisszumokkal. Van, amelyiknek gyenge a fő lövése, de pusztító a másodlagos fegyvere, mások teleporttal dolgoznak, ami konkrétan orosz rulett a bullet hell világában. Nem egyszer haltam meg azért, mert fél másodperccel korábban vagy később próbáltam eltűnni a lövedékek közül.

A sebességkezelés külön fejezetet érdemel. Több alap tempó, kétféle tüzelési mód, és az `L` / `ZL` gombokkal aktiválható brutális lassítás – elsőre ez inkább zavart, mint segített. A játék nem fogja a kezed: vagy beleteszed az időt, hogy megtaláld a komfortzónád, vagy lepattansz róla. Nálam ez az első pár óra inkább küzdelem volt, mint flow.

Pontozás – kockázat felül, jutalom alul

A Sophstar pontozási rendszere viszont egyértelműen hozzáértő kezek munkája. Az ellenfelek után visszamaradó, folyamatosan értéktelenedő ikonok begyűjtése klasszikus point-blanking játékra ösztönöz: fent kell maradnod a képernyő felső felében, veszélyesen közel a forráshoz. Ez az a fajta döntéskényszer, amitől egy shmup élni kezd.

Score-hunterként itt van mit tanulni és csiszolni. Túlélőként pedig kapsz continues-t, extra életeket, nem zár ki a játék abból, hogy végiglásd a tartalmat. Ez korrekt, sőt, kifejezetten barátságos hozzáállás.

Pályák és nehézség – lassan melegszik

Az első pálya… hát, őszintén szólva jellegtelen. A második is csak félidőnél kezd el mocorogni. Ezen a ponton még simán végig lehet menni anélkül, hogy komolyan hozzányúlnál a fékezéshez vagy a teleporthoz, főleg ha a pontokra hajtasz. Aztán a hatodik pályától hirtelen megérkezik a játék, amire vártam.

A tunnel boss, a hetedik pálya Radiant Silvergun-t idéző szekciói végre kikényszerítik a rendszerek tudatos használatát. Itt már nem opció, hanem szükségszerűség a sebességkontroll és a teleport precíz időzítése. Kár, hogy ez az invenció nem jelenik meg korábban – sok játékos addigra már elveszítheti a türelmét.

Cadet School – a játék szíve

Ha van egy mód, ami miatt tényleg emlékezni fogok a Sophstarra, az a Cadet School. Hatvan mini-küldetés, mindegyik konkrét feladattal: ne lőj egy ideig, érj el adott pontszámot időn belül, használd okosan a teleportot. Ezek nemcsak szórakoztatóak, hanem kiváló tréningek is. Itt tanultam meg igazán, hogyan kellene játszani a fő kampányt.

Őszintén? Simán elnéztem volna egy teljes játékot erre a struktúrára felhúzva.

Hang és prezentáció – visszafogott

A látvány tiszta és olvasható, de elég steril. A hátterek funkcionálisak, nem emlékezetesek. A zene pedig… ott van. Nem bántó, de semmi olyat nem ad, amitől beleégne az agyamba, főleg olyan címek után, mint az Andro Dunos 2 vagy a Raging Blasters. Egy bullet hellnél ez fájó hiány.

Összegzés

A Sophstar egy jól összerakott, gondosan balanszolt shoot-em-up, tele érdekes ötletekkel – csak nem mindet használja ki időben. A teleport és a sebességkezelés izgalmas csavarok, a pontozás mély, a Cadet School pedig zseniális. Ugyanakkor a kampány első fele túl óvatos, túl halk, és nem ragadja meg azonnal az embert.

Ez nem az a játék, ami első kreditnél szerelembe ejt. Inkább az, amihez visszatérsz, mert érzed, hogy van benne még valami, amit nem fejtettél meg teljesen.