Slipstream

Nem fogja újraértelmezni a műfajt, de nem is akarja. Inkább megpróbálja újracsomagolni azt az érzést, amikor az Out Run előtt ülve azt hittük, a sebesség maga a szabadság.

Gázpedál, naplemente, hosszú kanyarok

A Slipstream alapvetően a klasszikus árkádversenyzés iskolájából jön: nagy tempó, irreálisan hosszú kanyarok, és az a fajta vezetési élmény, ahol a reflexek legalább annyira számítanak, mint az előrelátás. A játék több módot kínál, hogy ne fulladjon egyetlen sablonba.

A Grand Prix a leginkább megszokott felállás: kupák, pontozás, helyezések – igen, ez a Mario Kart-féle struktúra. A Grand Tour már sokkal inkább Out Run-ízű: összefüggő szakaszok, időlimit, elágazások, ahol te döntöd el, merre mész tovább. A Cannonball pedig ennek egy testreszabható verziója, ahol akár harminc szakaszt is egymás mögé fűzhetsz. Nem forradalmi, de tisztességes választék.

Out Run külső, Out Run 2 lélek

Ami igazán érdekessé teszi a Slipstreamet, az a vezetési modell. Külsőre egyértelműen az 1986-os Out Run köszön vissza, de a kezelhetőség inkább a Out Run 2 világát idézi. A powerslide itt nem extra, hanem kötelező tudás.

Papíron egyszerű: egy gyors fékérintés, majd vissza a gázra, és az autó fara már indul is oldalra. A gyakorlatban viszont szigorú az időzítés. Ha túl korán vagy túl későn próbálkozol, a vége borulás, fal, pálmafa – minden, ami egy rendes árkádversenyhez kell. Amikor viszont sikerül eltalálni, és egy hajszálpontosan kivitelezett csúszással veszed be a kanyart, az nagyon jó érzés. Ilyenkor tényleg elhiszed, hogy uralod a sebességet.

Pályák, amik nem mindig szólnak előre

A pályatervezés viszont tud bosszantó lenni. Többször futottam bele olyan szituációkba, ahol egy kanyar után azonnal jött egy ellentétes ívű forduló, mindenféle előjel nélkül. Első alkalommal ez szinte garantált ütközést jelent.

A játék ezt egy visszatekerő funkcióval próbálja orvosolni, amivel pár másodperccel visszaléphetsz az időben. Hasznos, de kicsit olyan érzés, mintha sebtapaszt ragasztanánk egy tervezési problémára. Egy versenyjátéknál nem kéne rendszeresen rewindra támaszkodni, főleg nem az első órákban. Ahogy memorizálod a pályákat, a gond csökken, de teljesen nem tűnik el.

Super Scaler varázslat, modern köntösben

Látványban a Slipstream az egyik legérdekesebb darab a műfajban. Technikailag 3D, de mindent sprite-okkal jelenít meg, így tökéletesen hozza a Sega-féle Super Scaler érzetet. 60 fps-sel száguldva, slipstreamben, ez kifejezetten jól tud kinézni – főleg dokkolt módban.

Viszont van egy furcsa mániája a játéknak: a Sonic the Hedgehog. Indokolatlan mennyiségű utalás, pályanevek, Chaos Emerald-szerű trófeák, „Act” feliratok, Sonic Mania-stílusú visszaszámlálás. Nem tisztelgésnek érződik, inkább ötletszerű átemelésnek. És mivel semmi köze nincs Sonic világához, inkább kizökkent, mint mosolyt csalna az arcomra.

Zene, ami teszi a dolgát – és ennyi

A soundtrack tipikus nyolcvanas évekbeli szintihangzás, korrekt, de felejthető. Nem rossz, csak nincs benne az a dal, amit később magamtól is elindítanék. Kitölti a teret, de nem uralja. Árkádozás közben ez elég, csak épp nem emlékezetes.

Zárás

A Slipstream alapvetően egy becsületes retro versenyjáték. Nem lesz az első, amit ajánlok, ha valaki most kezdi gyűjteni a műfajt a Switchen – arra ott van az Out Run vagy a Horizon Chase Turbo. De ha már végigpörögted azokat, és szeretnél még egy kört futni a napsütésben, akkor ez egy korrekt választás.

Nem különösebben bátor, nem különösebben eredeti, de amikor elkapja a ritmust, akkor tudja, mitől jó ez az egész.