Shu

Játékmenet – amikor a levegő a barátod

A Shu alapvetően egy klasszikus oldalnézetes platformer, többnyire lineáris pályákkal. Ezek tele vannak pillangó alakú csecsebecsékkel, amik nemcsak gyűjthetők, hanem finoman terelgetik is az embert: sorokba rendeződnek, útvonalat mutatnak, sejtetik, merre lehet eldugva egy-egy extra jutalom. Nem tolakodó, nem tutorial-szagú, inkább olyan, mint egy jó pályatervező kacsintása.

A főhős legfontosabb – és állandó – képessége a lebegés. A ZR gombot nyomva tartva Shu gyakorlatilag siklik a levegőben, meghosszabbítja az ugrásait, és termáláramlatokon csúszik végig. Van ebben valami furcsán Sonic-os érzés, csak itt nem a sebesség, hanem a lendület és a kontroll adja az élményt. Ha akarom, kihagyhatok komplett platformszekciókat, a játék pedig ezt nemhogy bünteti, hanem kifejezetten jutalmazza: a pályák teljesítése után időfutam mód nyílik meg, ahol a rövidítések és a merész lebegések kerülnek előtérbe.

Változó képességek, friss kezdetek

A lebegésen túl Shu világonként új, ideiglenes képességeket kap különös lényektől. A kulcs itt az, hogy ezek nem halmozódnak. Nem lesz egyre hosszabb a gombkiosztás, nem nő enciklopédikusra az eszköztár. Amit az egyik világban megtanulsz, azt a következőben el is felejtheted.

Az első világban például gyenge platformokat törhetsz át, virágokat nyithatsz ki, amik ideiglenes támaszként szolgálnak. A második világ ezt szó szerint elsodorja: itt már vízen jársz és falról falra ugrasz. A harmadik világban jön a dupla ugrás és a mozgó platformok feletti kontroll. Van, hogy ösztönből nyomsz egy gombot a következő világban, és semmi nem történik – de ez a kis izommemória-zavar inkább mosolyt csal elő, mint bosszúságot. Az egész rendszernek van egy finoman Nintendo-s játékossága.

Harc nélkül, de nem veszélytelenül

A Shu egyik legszimpatikusabb húzása, hogy nincsenek ellenfelek. Nincs harc, nincs támadás, nincs „ugorj rá a fejére” rutin. Csak te vagy és a pálya. A veszélyt a tüskék, a szakadékok és a rosszul időzített mozdulatok jelentik. Az instant halál itt is instant, az életrendszer pedig kicsit régimódi, bár a checkpointoknál újratöltődik, így a büntetés ritkán fáj igazán.

Ez alól kivételt jelentenek az üldözéses szakaszok. Ilyenkor futni kell. Nem szépen, nem okosan – futni. A hátad mögött egy habzó szájú vihardémon lohol, és egyetlen hiba is végzetes. Ezek a részek a játék leggyengébb pontjai: túl szigorúan vannak hangolva, és amikor még egy eldugott „Babbie” gyűjtögetnivalót is beleraknak egy nehéz mellékútvonalra, az élmény inkább kötelességgé válik. Szerencsére világonként csak egyszer-kétszer fordulnak elő.

Világok és hangulat

Ami viszont nagyon működik, az a hangulat. A Shu pasztelles, lágy színvilága üdítő ellenpontja a harsány, retróra rájátszó platformereknek. A második világ viharos erdeje vagy a harmadik világ ingatag, szél tépázta platformjai nemcsak mechanikailag, hanem vizuálisan is emlékezetesek. Nincs kliséhalmozás, nincs kötelező lávató vagy jégbarlang – inkább visszafogott, mégis karakteres ötletek.

Összegzés

A Shu egy elegáns, nyugodt tempójú 2D platformer, ami tudatosan lemond sok modern sallangról. Nem forgatja fel a műfajt, nem lesz etalon, és nem veri agyon ötletekkel, mint a Sonic Mania vagy a Rayman Legends. Viszont van saját tartása, saját ritmusa, és egy olyan lebegős flow-ja, ami pár órára teljesen magával tud vinni.

Ha egy visszafogottabb, letisztultabb platformerre vágysz, ahol a mozgás öröme fontosabb, mint a checklisták kipipálása, a Shu jó társ lesz erre az útra. Nem több, de nem is kevesebb annál, amit ígér – és néha pont ez a legnagyobb erénye.