Shadow Gangs

Ritkán fordul elő, hogy már az első pálya első képernyőjén eldől: ez a játék nem barátkozni jött.

Játékmenet – gyors lennél, de nem hagyják

A játék folyamatosan arra ösztönöz, hogy menj előre, rohanny, légy agresszív – majd pontosan erre büntet. Az ellenfelek úgy vannak elhelyezve, hogy elkapják a figyelmetlen játékost, a pályák pedig tele vannak olyan csapdákkal, amik pont akkor aktiválódnak, amikor már lendületben vagy. És ott az állandó időnyomás, ami pszichésen is rád ül.

Ez elsőre kegyetlennek hat, de van benne egy furcsa, masochista élvezet. Nem azért, mert igazságos, hanem mert őszinte: a játék tényleg azt akarja, hogy elbukj. És ez ma már ritka.

Shinobi minden porcikájában

Ne kerteljünk: a Shadow Gangs gyakorlatilag Shinobi. Nem „inspirálódott”, nem „tiszteleg” – hanem konkrétan ugyanarra a sablonra épül. Oldalra haladó pályák, függőleges kitérők, tetőkön ugrálás, föld alatti járatok, és túszok, akiket mind meg kell menteni, különben nincs tovább.

Ez önmagában nem probléma, mert a Shinobi egy zseniális alap. A shurikenek végtelenek, a közelharc brutális, és papíron minden adott ahhoz, hogy flow-ba kerüljek. Papíron.

Nehézség – mikor a büntetés túl sok

A gond ott kezdődik, hogy a játék gyakran nem a döntéseimet, hanem a memóriámat teszteli. Bizonyos ellenfelek – különösen a szűk járatok végén elhelyezett lövészek – szinte olcsó trükknek hatnak. Tudod, hogy ott lesznek, mégis eltalálnak. Újra és újra.

Az első főellenfél konkrétan felőrölte az életeimet, mire végre sikerült. És itt jött el az a pont, amikor lejjebb vettem a nehézséget. Meglepő módon ez nem tette könnyűvé a játékot, csak emberségesebbé. Olyan ellenségelhelyezések tűntek el, amelyek inkább frusztráltak, mint kihívást jelentettek.

Őszintén: a „Rising Ninja” módot nyugodtan lehetne alapértelmezettnek tekinteni.

Mentés és struktúra – régi iskola, régi sebek

Egy küldetés több szakaszból áll, és nincs mentés közöttük. Ha elbuksz a bossnál, visszamész pár pályát. Értem a koncepciót, és nem idegen tőlem az oldschool hozzáállás, de 2020 után ez már inkább türelempróba, mint dizájnelv.

Igen, ott a Switch alvó módja, de ez inkább kerülőút, mint megoldás. A főmenüből később választhatók a már legyőzött küldetések, ami egy korrekt kompromisszum, de nem old meg mindent.

Hangulat és látvány – kusza, de szerethető

A sprite-ok erősek, a mozgás szép, de az összkép furcsán széttartó. Az átvezetők nyelvileg esetlenek, a szinkron néha olyan, mintha egy baráti társaság poénból olvasná fel őket. A zene fülbemászó, mégis van benne egy olcsó MIDI-hangzás, ami miatt nehéz eldönteni, pontosan melyik korszakot idézi.

Az egész játék olyan, mint egy elveszett, furcsa PC-s demo a kilencvenes évekből, amit egyszer kipróbáltál, és soha nem felejtettél el. És igen, a főgonosz úgy néz ki, mint egy gonosz Freddie Mercury. Ezt nem magyarázom, ezt látni kell.

Zárás – különc, de őszinte

A Shadow Gangs nem hibátlan. Sőt, néha kifejezetten makacs. De van benne egy tiszta szándék: visszahozni azt az érzést, amikor a játék nem alkalmazkodott hozzád, hanem te alkalmazkodtál hozzá. Ez nem mindenkinek fog működni, és ez rendben van.

Ha már kívülről fújod a Shinobit, és még mindig hiányzik az a fajta kihívás, amitől összeszorul a fogad, akkor érdemes adni neki egy esélyt. Csak ne felejts el benézni az opciók menübe.

Értékelés: 7 / 10 – Kemény, különc visszatekintés a múltba, ami nem kér bocsánatot