Root Letter: Last Answer

Ez egy vizuális novella, ami 2016-ban már egyszer lefutotta a maga köreit PS4-en és Vitán, és most egy ambiciózusnak szánt, de fájdalmasan félresikerült remake-ként érkezik Switchre. A nagy újítás a „Drama Mode”: minden jelenet élőszereplős fotókkal újraalkotva, bármikor átkapcsolhatóan az eredeti rajzolt grafikára. Papíron izgalmas. Gyakorlatban… nos, erről szól ez az írás.

Alapfelállás: levél, lány, semmi

A főhős – akit elvileg elnevezhetsz, de a játék úgyis Maxnak hív – régi levelekre bukkan egy középiskolai levelezőtárstól. Elindul Japán másik végébe, hogy megtudja, mi lett a lánnyal. A levelek olvasása közben valami nem stimmel, és amikor megérkezik, a ház már nem létezik. Klasszikus nyitás, akár működhetne is.

A probléma ott kezdődik, hogy innentől semmi nem működik. A „nyomozás” statikus képernyőkön zajlik, kurzort tologatsz, menüpontokat nyomsz (Move, Ask, Think, stb.), miközben a játék következetlen, rosszul jelölt és gyakran logikátlan módon várja el, hogy rájöjj, mit akar tőled.

És igen: Switchen nem használhatod az érintőkijelzőt. Egy vizuális novellában. Miközben egy okostelefont kell „tapiznod” a D-paddel. Ez az a pont, ahol az ember érzi, hogy a fejlesztők vagy nem gondolták át, vagy direkt gonoszak.

Írás és jelenetek: kínos színház, rossz értelemben

De az irányítási gondok eltörpülnek a szöveg és a jelenetek minősége mellett. A történetvezetés, a dialógusok, a lokalizáció… mind-mind olyan, mintha valaki direkt próbálna paródiát csinálni egy vizuális novellából, csak senki nem szólt neki, hogy ez nem vicc.

Van egy jelenet – aki játszik, tudni fogja –, ahol Max sarokba szorít egy volt iskolatársat, Tanakát. Az egész „kihallgatás” abból áll, hogy Max 50-szer elmondja neki, hogy „nem vagy okos”, majd aktiválja a legendás Max Mode-ot. Egy pulzáló mérő jelenik meg Tanaka arca körül, és vakon kell kiválasztanod, mit mondasz neki. Rosszul választasz? Meghalsz. Miért? Mert igen.

Ezután Max hirtelen észreveszi, hogy Tanaka haja… furcsa. A játék addig büntetett, ha megemlítetted a parókát. Most is büntet. Aztán egyszer csak mégis jó lesz. Max pedig reflexből megpróbálja letépni a fejéről. Teljes pszichopata módra. „Csak a verejtékedet akartam letörölni” – mondja utána. Oscar-díjas mentegetőzés.

És ez nem kivétel, hanem az alapértelmezett működés. Non sequitur jelenetek, tárgyak, amik leesnek, mert a forgatókönyv szerint le kell esniük, logikai ugrások, amiket még Indiana Jones sem vállalna be.

Drama Mode: lustaság, fotózva

A nagy dobás, a Drama Mode, önmagában megérne egy külön boncolást. A fotózott hátterek sivárak, szürkék, mind ugyanazon a felhős napon készültek. Olyan helyszíneken jársz, mint „önkormányzati iroda egy kedden” vagy „üres bevásárlóutca eső után”. Az eredeti rajzolt verzió legalább próbált hangulatot teremteni.

A fotók annyira pontosan egyeznek a rajzokkal, hogy szinte biztos: az eredeti artwork fotók alapján készült, és most ezeket a nyers képeket egyszerűen visszarántották. Mellékszereplők állnak a háttérben, akiknek semmi közük a jelenethez. Senki nem reagál rájuk. Ott vannak. Pont.

A legszebb viszont az, amikor az anime-stílusú kamerarángatást és zoomokat egy az egyben ráhúzzák az élőszereplős fotókra. Fontos párbeszéd? Tessék, itt egy nagyítás… valakinek a nyakára. Vállára. Gallérjára. Művészet.

Zárás

A Root Letter: Last Answer nemcsak rossz, hanem fárasztóan rossz. Nem provokatív, nem elgondolkodtató, nem „lassú égés”. Egyszerűen unalmas, ügyetlen, kínos, és minden porcikájában azt sugallja, hogy ezt a remake-et senki nem akarta igazán végiggondolni.

Ha most ismerkedsz a vizuális novellákkal: menekülj. Ha szereted a műfajt: menj máshová. Ha pedig már mindent végigjátszottál Switchen, és még mindig hiányzik valami… hát, lehet, hogy ezt fogod elindítani. Abban a reményben, hogy legalább annyira rossz lesz, hogy nevetni lehessen rajta.