Restless Soul

Kindle Paperwhite-pokol

A látvány az első pillanatban betalál. Tamagotchi-szerű sprite-ok, szigorúan szürkeárnyalatos világ, minden sallang nélkül. Olyan, mintha egy Kindle kijelzőjén járnánk a túlvilágon, és ezt most abszolút dicséretként mondom. Kézikonzolon kifejezetten jól áll neki ez az esztétika; dokkolva már jóval ridegebb, kevésbé hatásos.

A történet is ennyire letisztult: egy szellem vagy, aki szeretne visszajutni az élők földjére. Nyolc világ, hozzájuk tartozó városkák, szabad teleportálás, visszajárás – minden adott egy könnyed, RPG-lite szerkezethez.

RPG-lite, nagyon lite

Ha RPG-t vársz klasszikus értelemben, érdemes rögtön lejjebb csavarni az elvárásokat. Nincs életerő, nincs stat-menedzsment, nincs loot-orgazmus. Van viszont gyűjtögetés, opcionális küldetések, és egy mobiltelefon, ami térképet és achievementeket mutat. Praktikus, de sosem túl bonyolult.

A játék egyik fő hívószava a „bullet hell”, amit azért érdemes idézőjelben kezelni. Twin-stick irányítás, lövés minden irányba, dash, amivel rövid ideig sérthetetlen vagy – az alapok rendben vannak. Eleinte kifejezetten szelíd, a negyedik világ környékén kezd el igazán élni a harc, ott már vannak ötletesebb ellenfelek és mintázatok.

Harc van, csak ritkán

A csaták kifejezetten kellemesek tudnak lenni, amikor végre sor kerül rájuk. A kamera néha közelebb jön, néha eltávolodik, a lövedékek 360 fokban érkeznek, és időnként tényleg elkap egy jó kis flow. A gond az, hogy nem elég gyakran.

A dungeonök és városok eleinte kifejezetten fantáziátlanok, később azért bedob a játék pár érdekesebb ötletet: minijátékok, kisebb logikai feladványok, mozgó platformok, dash-tiltott szobák. De összességében kevés az a pont, ahol azt érzem: na, most tényleg játszom.

A poén, mint fő mechanika

És akkor elérkeztünk a lényeghez. A Restless Soul legfőbb mozgatórugója nem a játékmenet, hanem a humor. Rengeteg, folyamatos, negyedik falat bontogató viccelődés, önreflexív beszólás, szituációs poén. Olyan, mintha egy sitcomot játszanál, ahol időnként kapsz egy kis bullet hellt jutalomként.

Ha szereted ezt a stílust, jól fogsz szórakozni. Ha viszont egy ponton elfáradsz benne – mint én –, akkor a játék is elfárad veled együtt. A párbeszédek nagy része nem átugorható, és az NPC-k többsége semmilyen hasznos információt nem ad, csak újabb poént. A fejlesztő maga is szerepel a játékban, mint karakter, és egyértelműen élvezi ezt az egészet.

Egy idő után viszont azt vettem észre, hogy sóhajtok egy-egy újabb dialógusnál. Nem azért, mert rosszak lennének, hanem mert túl sok van belőlük. Olyan, mintha a Paper Mario humoros részei tennék ki a játék 80%-át. Ez vagy betalál, vagy teljesen kizökkent.

Zárás

A Restless Soul egy szerethető, személyes hangvételű indie játék, ami mer nagyon mást csinálni. A vizuális stílusa egyedi, a harcrendszere alapvetően rendben van, és amikor működik, akkor működik. De a játék nagy része nem interakció, hanem szöveg – és ez egy idő után megtöri a lendületet.

Ez egy olyan élmény, ahol nem a játékidő hossza, hanem a türelmed határozza meg, mennyire élvezed. Ha rezonálsz a humorával, könnyen megszereted. Ha nem, akkor hamar elfogy a motiváció.