Redeemer: Enhanced Edition

Bevezetés

A Redeemer pontosan azt adja, amit ígér: egy felülnézetes, nyers, dühvezérelt verekedést, ahol egy kopasz, múltjától menekülő férfi újra ököllel válaszol a világ kérdéseire.

Egy kolostor, egy ember, nulla illúzió

Vasily története annyira egyszerű, hogy szinte felesleges történetnek nevezni. Elvonult katona, békét keres, rosszfiúk jönnek, szerzetesek meghalnak, Vasily pedig visszavált régi üzemmódba. Nincs csavar, nincs mélység, nincs magyarázkodás. És tudod mit? Ez önmagában még nem baj. A gond ott kezdődik, amikor a játékmenet sem tud ennél többet mondani.

Az első percekben egyértelmű, miből építkezik a játék. A kameraállás és a brutalitás a Loaded-et idézi, a kivégzések túljátszott koreográfiája valahol a Sleeping Dogs és a Mortal Kombat között lebeg, a lopakodás pedig fél szemmel a Metal Gear Solid felé kacsint. Csakhogy ezek az inspirációk nem állnak össze egységes ízzé. A Redeemer olyan, mint egy túlzsúfolt VHS-válogatás: felismered a jeleneteket, de nem marad meg benned semmi igazán.

Lopakodás papíron, agresszió gyakorlatban

Elméletben van stealth. Gyakorlatban alig. Lassan araszolok, nem tudok rendesen sunnyogni, csak óvatosan tolom az analóg kart, és remélem, hogy senki nem néz rám rosszkor. Ha sikerül, egy gombnyomással csendben elintézhetek egy ellenfelet. Csakhogy a pályák tele vannak keresztbe-kasul járőröző katonákkal, így a lopakodás legtöbbször stresszesebb, mint egyszerűen berohanni, és falhoz csapni valakinek a fejét.

És itt jön a lényeg: a játék is ezt sugallja. A Redeemer nem jutalmazza igazán a türelmet. A tempó lomha ahhoz, hogy Hotline Miami-féle őrület legyen belőle, a mozgás nem elég fluid ahhoz, hogy Arkham-szerű flow alakuljon ki. Van dash, van ütés, van rúgás, de az egész sosem áll össze igazán ritmussá.

A brutalitás, ami működik

Ahol a Redeemer tényleg él, az az erőszak kreativitása. A pályák tele vannak interaktív elemekkel: falak, oszlopok, kemencék, tüzes fáklyák. Az ellenfelek nem csak meghalnak, hanem eltűnnek a környezet részeként. Vasily mindent fegyverré tesz, ami a keze ügyébe kerül, mintha egy kelet-európai John Wick és Sammo Hung szerelemgyereke lenne.

A fegyverek törnek, kopnak, de sosem maradsz sokáig puszta kézzel. A közelharc az igazi terep, a lőfegyverek inkább nyűgök. A twin-stick célzás pontatlan, frusztráló, és a shotgunon kívül ritkán érzem, hogy megérné velük bajlódni.

Kooperáció és technikai falak

Ketten játszva a Redeemer sokkal élvezetesebb. A kanapés kooperáció visszahoz valamit az arcade-időkből, amikor a káosz maga volt a szórakozás. Együtt csontot törni mindig jobb, mint egyedül. Csakhogy itt bukik ki a játék legnagyobb bűne: a teljesítmény.

A framerate ingadozik, mintha maga is verést kapna. Egyedül is érezhető a lassulás, tömegjelenteknél pedig konkrétan szétesik az élmény. Két játékossal ez csak rosszabb lesz. Mindegy, hogy kéziben vagy dokkolva játszom, a technikai döcögés folyamatosan kizökkent. Egy ilyen tempóra és brutalitásra építő játéknál ez megbocsáthatatlan.

Zárás

A Redeemer: Enhanced Edition címében több az ígéret, mint a valóság. Van benne düh, van benne vér, van benne néhány kifejezetten jól eltalált pillanat, de az egész élményt lehúzza a darabos játékmenet és a gyenge optimalizálás. Ez egy játék, ami ordítva akar ütni, de közben megbotlik a saját lábában.