Pawarumi

Ikaruga DNS, saját pokollal fűszerezve

A Pawarumi vérvonala egyértelműen a Treasure-féle Ikarugáig vezethető vissza. Itt is egy különleges hajót irányítok – a Chukarut –, itt is öt pálya vár, három nehézségi szinttel, és itt sincsenek hagyományos power-upok. Minden a központi mechanikára épül. Csakhogy míg az Ikaruga polaritásokkal játszott, a Pawarumi bedobja a Trinity Mechanicet, és ezzel együtt az idegösszeomlás lehetőségét.

Ez a rendszer papíron egyszerű: kő–papír–olló. A hajón három fegyver van – zöld, piros, kék –, az ellenfelek is ezekbe a színekbe tartoznak. A kérdés mindig az, mivel lövök mire.

• Crush: maximális sebzés (zöld → piros, piros → kék, kék → zöld)
• Drain: szuperfegyver töltése (piros → zöld, kék → piros, zöld → kék)
• Boost: pajzs visszatöltése (azonos szín azonos színre)

Egyszerű? Elsőre talán. A gyakorlatban viszont ez egy folyamatos mentális sakkozás 200 km/órás tempóban. Három szín, három hatás, másodpercenként változó prioritások. Az Ikaruga ehhez képest már-már meditatív élmény.

Tanulópénz vérrel fizetve

A Manufacture 43 szerencsére nem hagy teljesen magamra. A HUD tiszta, érthető, mindig mutatja, hogy az aktuális fegyverrel melyik szín milyen hatást vált ki. Ettől függetlenül az első órák brutálisak. Túl sok az információ, túl kevés az idő. Aztán egyszer csak átbillen valami. A váltás ösztönössé válik, a döntések felgyorsulnak, és hirtelen jutalmazni kezd a játék.

Ekkor mutatja meg az igazi arcát: ez egy elképesztően gyors, látványos és taktikus shmup, tele emlékezetes minibossokkal és főellenfelekkel. A bossfightok konkrétan ünnepnapok. Néha klasszikus, helyben álló lövedékpoklok, máskor őrült hullámvasutak – például egy neonpiramis tetejéről üldözök egy pulzáló robotférget a sivatagon át. Mindezt úgy, hogy közben folyamatosan váltok Boost, Drain és Crush között, miközben a pajzsom az utolsó százalékon táncol.

És mindezt egyetlen élet mellett.

Látvány és tempó: itt nincs lazsálás

Audiovizuálisan a Pawarumi lenyűgöző. Az öt pálya ugyan ismerős tematikákat használ (sivatag, ipari zóna, hó), de olyan vibráló stílussal, hogy élnek és lélegeznek. A kamera dinamikusan pásztáz, 360 fokban fordul a terep, az on-rails megoldás pedig lehetővé teszi, hogy a fejlesztők igazi show-műsort csináljanak az átvezetőkből és a pályavégekből.

Switch-en technikailag hibátlanul fut, kézben és dokkolva is. Itt nincs kifogás, nincs kompromisszum.

A nehézség ára

Bármennyire is szeretem a kihívást, a Pawarumi néha túlzásba esik. Az egy élet önmagában kegyetlen, de még ezen felül is úgy érzem, hogy a sebzés mértéke túl magas. Még easy módban is elég pár találat egy apró ellenféltől, és vége mindennek. A hardcore shmup rajongók tapsolni fognak, de aki csak most barátkozik ezzel a műfajjal, annak ez bizony sok lesz.

A tartalom sem bőbeszédű: a kampány nagyjából egy óra normálon, mellette egy training mód, ahol a legtöbb időt fogod tölteni. A történet? Jelzésértékű. Rövid, zavaros átvezetők, amik inkább csak ott vannak. Szerencsére online ranglisták azért akadnak, így a perfekcionisták találnak célt maguknak.

Zárás

A Pawarumi pontosan tudja, mit csinál. Tudja, hogy kemény. Tudja, hogy nem kér bocsánatot. És amikor végre összeáll a Trinity Mechanic a fejedben, akkor olyan feszült, jutalmazó élményt ad, amit kevés mai shoot ’em up. Nem hibátlan, nem mindenkinek való, de aki beleáll, az egy technikailag kifogástalan, stílusos és emlékezetes kihívást kap.

Ez nem simogat. Ez edz.