Outlast 2

A Switch egyik legszebb és egyben legundorítóbb játéka, amivel valaha játszottam. Ha az Outlast első része már rémálomnak tűnt, akkor a folytatás egyenesen az ördög markába húz. A vérfagyasztó atmoszféra, a hátborzongató környezet, az éles fények és árnyékok játékával olyan érzéseket vált ki, hogy először elgondolkodsz, vajon tényleg meg akarsz-e menekülni innen, vagy inkább csak hagynád, hogy elnyeljen a játék világának sötét mélye.

A történet – A vallás sötét oldala

Az Outlast 2 nem fél tematikailag még messzebbre menni, mint elődje. Az első részben a beteges orvosi kísérletek borzalmait kellett túlélnünk, itt azonban egy teljesen másik szinten kerülünk szembe a gonosszal. A történet középpontjában vallási perverziók állnak, és egy egészen beteg, fanatikus kultuszon belüli háborúskodás, amely rögvest belevágja a játékos torkába az idegesítő, gusztustalan atmoszférát. Néha túl sok is mindez – a túlzott vallási tartalom és a szexuális abúzus határvonalait súroló jelenetek képesek kiütni a gombot, és bár az Outlast 2 nem titkolja, hogy shock value-ra épít, néhány esetben elgondolkodtató, hogy miért kellett ezt ennyire a végletekig fokozni.

A történet során gyakoriak a visszaemlékezések, amelyek egy egyszerűbb, hétköznapibb környezetbe helyezik a szereplőket, és ezáltal egy kis kontrasztot adnak a fő szál zűrös, misztikus vonalához. Blake Langermann, a férfi főszereplő, és felesége, Lynn sorsa egy hatalmas lelki nyomással terheli meg az egész játékot, és bár az egyes szituációk gyakran elég kiszámíthatóak, az atmoszféra mindig friss borzongást hoz.

Játékmenet – A menekülés művészete

A Mecho Wars-tól eltérően, itt semmi más eszközünk nincsen, mint egy egyszerű kamerával rögzíteni a borzalmas történéseket, miközben próbáljuk elkerülni a legkülönbözőbb rémálom-lényeket, akik szüntelenül a nyomunkban loholnak. A kamera már az első részben is központi szereplő volt, de a második részben egy fokkal még inkább hangsúlyosabbá vált, ugyanis most egy éjszakai üzemmóddal is rendelkezik, amellyel a sötét területek is „láthatóvá” válhatnak. Azonban a sötétbe burkolózó helyek, a fokozottan homályos látványos részek elég hamar frusztrálóvá válnak, és bár egyesek számára ez a bizonyos szűrő a játék hangulatának részévé válhat, nálam inkább egy újabb zűrzavart okozott.

Az Outlast 2 remekül alkalmazza a rejtekezős játékmenetet. A mozgásainkat mindig az adott környezethez kell igazítanunk, és rejtőzködni kell a különböző követőink elől, akik nem éppen kedvesek. A szekvenciák valóban szoros feszültséget generálnak, hiszen minden egyes lépésünk kulcsfontosságú. Egy faodú, egy vízben való elbújás, vagy egy bútor alá rejtőzés mind-mind komoly helyzetfelismerést és előrelátást igényel. Az egész játékmenet leginkább a menekülésről szól, a szembenállás nem opció – és ez teszi igazán pörgőssé, noha néha kiszámíthatóvá is.

A látvány – Túl szép, hogy elmenekülj

Az Outlast 2 világát egyértelműen a vizuális kivitelezés emeli ki. Az Arizona vadonjában, éjszakai fények között való kóborlás, a sötét templomok és elhagyatott házak mind egyedi képi világot alkotnak. De, ahogy már említettem, a túlzott sötétség sokszor elvonja a figyelmet a részletekről, ami kicsit ellentmondásos élményt eredményez. Mert amikor tényleg látjuk azt a szépséget, amit a fejlesztők beleépítettek a játékba, akkor az elismerésre méltó.