Nightmare Reaper

A procedurális szintgenerálás: Egy kis kiszámíthatóság, egy kis káosz

A procedurálisan generált pályák alapvetően egy remek ötlet, de mint minden ilyen rendszer, ez is hoz némi frusztrációt. Mivel minden újraindításkor más elrendezéssel találkozol, minden szintet másképp kell megközelítened. A legtöbb esetben az újratervezett pályák még így is jól illeszkednek az alapvető mechanikákhoz, és sokszor igazi aprólékos figyelmet igényelnek. Azonban előfordul, hogy a generálás egyszerűen hibázik, és egy-egy elágazás vagy átugorható szakasz okozhat némi kellemetlenséget. Ha pedig a pálya végén egy áthidalhatatlan ugrás vár rád, ott bizony elakadhatsz egy kis időre.

Az őrült fegyverek és brutális akció

Ami igazán kiemeli a Nightmare Reaper-t a hasonló műfajú játékok közül, az a fegyverek és képességek változatossága. Itt nem egy egyszerű puskát pörgetsz, hanem 80+ fegyver közül választhatsz, mindegyik valamilyen modifier lehetőséggel. A fegyverek mellett pedig speciális képességekkel is felruházhatod magad, amik lehetővé teszik, hogy jégcsapokkal fagyaszd le az ellenfeleket, vagy egy egész arénát felperzselj a harag lángjaival. A zenei aláfestés pedig, amit a DOOM Eternal zeneszerzője, Andrew Hulshult készített, egy igazi pofon a metal rajongóknak: az éles gitár riffek és az ütemes dobok tökéletesen illeszkednek a játék gyors tempójához, fokozva az adrenalint minden egyes lövésnél.

A fegyverek hatása nem mindig olyan súlyos és pontos mint a Brutal Doom-ban, de nem is a véres halálok hatékony megvalósításában rejlik a varázs. Inkább abban, hogy a gépi horda folyamatosan új kihívásokat ad, és mindig úgy érzed, hogy egy-egy hatalmas vérfürdő igazi szórakozást ad. Az egész egyetlen szuperdinamikus akcióorgiává alakul, ahol minden egyes döntésednek súlya van.

A játékmenet: A jó és a rossz keveréke

A fejlesztés során igyekeztek megtalálni az arany középutat a brutális erőszak és az élvezetes játékmenet között, és sok szempontból sikerült is. Az upgradek és szintek bőségesek, de sajnos a játék a végére kissé kimerítővé válik. A történet (ha egyáltalán nevezhetjük annak) nem igazán viszi előre az élményt, és amikor egy-egy új szakasz után vissza kell térned a kórház szobádba, hogy újabb apró esztétikai változások történjenek, az hamar unalmassá válik. A pályák ismétlődése, a bosszúságot okozó rejtett tárgyak keresgélése és a túl hosszú játékmenet egy-egy pontján már kifejezetten terhessé válhatnak.

Az a kis extra: A retro varázs

A retro hangulat a 2D minijátékokkal és a GameBoy Advance SP alján elérhető skill tree-ekkel külön szórakozást ad. Mivel minden egyes képesség 2D szinttel van összekapcsolva, kicsit visszarepít a régi klasszikusok, mint a Gradius vagy a Super Mario Bros. 3 világába. Az új készségekkel való játék igazán szórakoztató, de nem igazán ad olyan mélységet, ami hosszú távon megtartaná az érdeklődést.