Namco Museum Archives Vol 1

Ez az a válogatás, ami úgy néz ki, mintha végre ünnepelni akarná a Namco múltját, aztán kiderül, hogy inkább csak odacsúsztat eléd tizenegy NES ROM-ot, és rád kacsint: „jó lesz ez így is”.

Nem az arcade, hanem a nappali

Az első pillanatban én is úgy voltam vele, hogy „na, még egy csomag Pac-Mannel, hadd találjam ki, mennyedszer”. Csakhogy itt a trükk pont az, hogy nem a coin-op szent tehenek újramelegítése jön (legalábbis nem ugyanabban a formában), hanem azok a konzolos portok, amiket annak idején sokan csak emulátorban vagy legendákból ismertek.

Tíz alapjáték van, plusz egy bónusz, amiről majd mindjárt. A válogatás fele ismerős terep: Galaxian, Pac-Man, Xevious, Mappy, Dig Dug – ezeknél nem kell elmagyarázni, miért klasszikusok. NES-en nyilván nem olyan éles a kép és nem olyan harapós a hang, mint az arcade-ben, de a lényegük megvan. És furcsa módon pont ez ad egy kis „történelmi” ízt az egésznek: olyan, mintha nem a legjobb koncertfelvételt hallgatnád, hanem az eredeti kazettát, amit valaki tízszer átmásolt. Kicsit kopott, de őszinte.

A kevésbé járt folyosók

A csomag másik fele viszont sokkal érdekesebb, mert itt olyan címek jönnek, amiket a Namco gyakran eldug a nagyok mögé.

The Tower of Druaga például egy türelmet kérő, lassú, labirintusos akció-RPG, ami már akkor játszott a „procedurális” érzettel, amikor a szó még nem volt menő. Itt nincs azonnali sikerélmény: ez az a játék, ami az első órában visszakérdez, hogy biztos ezt akarod-e. Ha rááll az agyad a tempójára, tud működni, de ehhez kell egyfajta zen türelem, amit nem minden péntek este dob elő az ember.

Sky Kid ezzel szemben könnyedebb: vidám zenés shoot ’em up, ahol bombát cipelsz és célba dobod – egyszerű, játékos, kifejezetten hálás darab.

Aztán ott a Dragon Spirit: The New Legend, ami számomra az egyik legjobb „na, ezért érdemes ezt a pakkot megvenni” pillanat. Ez egy NES-exkluzív folytatás, amit Európában korábban nem lehetett normálisan birtokolni, és meglepően jó kis sárkányháton repkedős lövölde. A legpimaszabb ötlete pedig az, hogy a „rendes” nehézségi szintet ki kell érdemelni: kapsz egy gyors prológus boss-t, és ha levered, mehetsz normálban, ha nem, akkor marad a rövidebb easy. Ez a fajta régi iskolás „bizonyíts” hozzáállás ma már ritka, és itt pont elég barátságos ahhoz, hogy ne legyen szemétség.

Dragon Buster már nehezebb dió – és nem a jó értelemben elsőre. Szándékosan darabos harc, oldalnézetes kazamaták, nagy bossok, és egy olyan ritmus, ahol néha tényleg az a megoldás, hogy visszafogod magad és kivárod a nyitást. Nem azonnal szerethető, inkább olyan, mint egy régi magyar szinkronos VHS: először furcsa, aztán egyszer csak rááll a füled, és még el is mosolyodsz.

A legnagyobb meglepetés viszont nálam a Splatterhouse: Wanpaku Graffiti. Ez a Famicom-exkluzív, Japánban ragadt epizód konkrétan karikatúrát csinál a Splatterhouse-ból, és ettől sokkal szórakoztatóbb, mint gondolnád. Az első boss például egy menő vámpír négy ghoul kísérettel, akik Thriller-táncot nyomnak – és igen, ez pont olyan hülye, hogy jó. Az, hogy ez végre legálisan elérhető nyugaton, tényleg nagy fogás.

A bónusz, ami ellopja a show-t

Na jó, beszéljünk arról az extra 11. játékról, amiért konkrétan hajlandó voltam elnézni a csomag összes „múzeumos” hiányosságát: Pac-Man Championship Edition (NES demake).

És itt jön a csavar: a Championship Edition eredetileg 2007-es, modernizált Pac-Man volt, nem NES-cucc. Itt viszont csináltak belőle egy teljesen új, friss demake-et, mintha annak idején is kijöhetett volna kazettán. Ez nem valami félgőzös poén, hanem tényleg működik: gyors, feszes, jó a zene, és az a klasszikus „na még egy próbát, mert ez most szebb lesz” érzés ugyanúgy ott van, mint a HD verzióknál. A csomag sztárja egyértelműen ez, és ritka, hogy egy válogatásban a bónuszjáték legyen a legkomolyabb érv.

Emuláció: hibátlan, csak épp lelketlen

A technikai részt nem lehet bántani: az emulációt az M2 csinálja, és ők nagyjából akkor is hibátlanul teszik le a NES-t, ha félálomban. Van képernyőbeállítás (4:3, zoom, dot-by-dot, widescreen), van anti-aliasing, scanline, pár háttérkép, van alap rewind és mentésállapot. Minden, amit ma „minimumként” elvársz.

Csak hát… ennyi. Semmi extra ünneplés. Nincs dobozart, nincs háttéranyag, nincs kulisszatitok, nincs az a fajta kurátori szeretet, amitől egy válogatás tényleg múzeum lesz. És ez azért fájó, mert állítólag a japán kiadásban van egy virtuális polc dobozokkal, figurákkal, és még a színes Famicom kézikönyvek is. Itt meg kapsz egy kontrollképernyőt, aztán menjél.

Egy „Museum” feliratú csomagnál én is többet vártam volna, nem feltétlenül nagy dolgokat – csak azt az érzést, hogy ezek a játékok számítanak, nem csak be vannak ömlesztve egy menübe.

Zárás

A Namco Museum Archives Vol. 1 igazából kétféleképp működik. Ha te az a játékos vagy, aki csak be akarja kapcsolni a konzolt, és gondolkodás nélkül tolni egy Dig Dugot vagy egy Pac-Mant, akkor rendben: kapsz 11 korrekt NES-es darabot, köztük pár ritkaságot, és egy elképesztően jó Pac-Man demake-et.

Ha viszont a „múzeum” szó nálad tényleg kiállítást, háttéranyagot, szeretettel összerakott retrospektívet jelent, akkor ez a csomag kicsit olyan, mint egy üres vitrinsor: a tárgyak ott vannak, csak a történet hiányzik mögülük. Én végül a játékok miatt maradtam – főleg a Championship Edition miatt –, de közben végig azt éreztem, hogy ebből sokkal szebb emlékmű is lehetett volna.