Mosaic

A játékmenet: A monotonitás mestere

Az egész Mosaic játékmenet olyan, mintha egy régi point-and-click kalandjátékot próbáltak volna átültetni egy digitális regénybe. Az alapfelállás nagyon egyszerű: vezessük a hőst, aki monoton munkája és mindennapi életének szürkeségében próbál valami értelmet keresni. Az egész játékban lényegében nincs nagyobb interakció, mint a telefonján való pötyögés, egy-egy munkanap eltelte, vagy egy-egy helyszínen való „vándorlás” – ami tulajdonképpen a főszereplő életét jelenti. Itt nincs nagy varázslat, nincs extrém cselekvés, és ha valaki azt várja, hogy felpörög a tempó, akkor hamar csalódni fog.

A legnagyobb interakciók jellemzően olyan dolgok, mint kapcsolók fel- és lekapcsolása, vagy egy-egy karakterrel való beszélgetés, de ezek is leginkább opcionálisak, tehát nem szükségesek a történet előrehaladásához. A legtöbbször nem is történik semmi különös, egyszerűen csak csináljuk a napi rutint: otthonból munkába, munkából haza. Ha valaki a valóság szürkeségét szeretné megtapasztalni, akkor talán valami hasonló élményt kapott volna, mint amit a Mosaic nyújt – de én azért egy kicsit többet vártam volna.

A telefonos mini-játékok: A kis fény a szürke világban

A telefonos játékok, amiket a főszereplő az életébe próbál beszúrásként belekomponálni, elég érdekesek, mert ők tényleg egyedül azok, amik egy pici szórakozást és kielégülést adnak. A BlipBlop, ami tulajdonképpen egy szimpla kattintós mobiljáték, egy kis menekülést ad a monotonitásból. Egyetlen kis esély, hogy a digitális világban találjunk egy kis örömöt – még ha csak pillanatokra is.

A kérdés csak az, hogy miért van szükség erre a kis menekülésre, ha magát a történetet ennyire elszorítják? Miért van, hogy a legkisebb szórakozást a játékban egy telefonos játék adja, ami igazából a játék világának kritikáját is erősíti? Van valami elgondolkodtató ebben, de sajnos nem tudja igazán jól kihasználni ezt a lehetőséget.

A világ és a vizuális stílus: Szürke, szürke, és még szürkébb

A Mosaic világát a szürke árnyalatait uralják, és a színek egy-egy pillanatra, csak mint a hőst övező ábrándok, robbannak be a háttérbe. A karakterek egyszerűek, alacsony poligonális modellekkel, és céltalanul vándorolnak a hátterekben. Olyan, mintha mindenki csak a napokat számolná vissza – és hát, valljuk be, egy olyan világban, ahol az emberek leginkább csak reggel munkába indulnak, nem is csoda, hogy a karakterek a környezetükbe olvadnak.

Viszont, még ha a világ nyomasztó is, az apró színes jelenetek, mint a hőst övező víziók, valami kis szikráját adhatják annak, hogy miért is kell mindennek ennyire szürkének lennie. A társadalomkritika nyilvánvaló, de sajnos ez a hangsúlyos elem végül nem hozza meg azt a mélységet, amire számítottam volna.

Zárás: A lélek nem találja a helyét

A Mosaic egyszerre egy érdekes társadalomkritika és egy szomorú játék, ami a szürke, digitális világ kritikáját próbálja elmondani. A probléma ott kezdődik, hogy a játék egyszerűen nem követi végig a saját mondanivalóját. Itt van egy egyedi koncepció, de végül a játék elakad abban a pillanatban, amikor valami komolyabb érzelmi vagy filozófiai kimenetele lehetett volna. A végén pedig, hiába a három órás játékidő, nem érzed úgy, hogy bármit is igazán megtapasztaltál volna – csak egy újabb passzív élményt, ami nem is igazán segít elgondolkodni a mondanivalón.

Pozitívumok:

• Érdekes, szürke világ, ami valóban tükrözi a digitális társadalmat
• A telefonos mini-játékok biztosítják az egyetlen szórakozást
• Társadalomkritika, ami jól van megfogalmazva, de nem nyújt sokkal többet

Negatívumok:

• Túlzottan egyszerű játékmenet és korlátozott interakció
• A játék nem követi végig a saját mondanivalóját
• A történet vége túlságosan kiábrándító