Moorhuhn Kart 2

Ha valaha is elgondolkodtál azon, hogy miért pont ez kapott Switch-remastert, akkor jó úton jársz.

Törzs

A Moorhuhn Kart 2 tipikusan az a cím, amire ránézve először felnevet az ember, aztán sóhajt egy nagyot. Emlékszem még a Moorhuhn-jelenségre: irodai gépeken, szünetekben, titokban, mintha valami tiltott gyümölcs lett volna. Akkor működött. Most viszont egészen más a terep.

A Switch-verzió papíron „remaster”, a gyakorlatban inkább egy óvatos port némi ráncfelvarrással. A látvány valamivel tisztább, a világítás néha kifejezetten korrekt, de összességében olyan érzés, mintha egy régi CD-t toltak volna be egy új lejátszóba: szól, de recseg.

A karakterválaszték hét szereplőre korlátozódik, köztük a legendás Moorhuhn, pár jellegtelen állat és egy tökfej – szó szerint. Statisztikák vannak, de sok jelentőségük nincs: a kezelhetőség annyira alap, hogy gyorsan rájössz, felesleges variálni. A leggyorsabbat választod, és kész. Ennyi a meta.

A játékmódok? Single Race és Championship. Utóbbi négy pályát jelent, és összesen kettő darab kupa van. Nyolc pálya. Nyolc. Ez még akkor is karcsú lenne, ha mindegyik ütne, de sajnos nem erről van szó. A pályák hosszúak. Nem „jólesően Mario Kart Rainbow Road hosszúak”, hanem fárasztóan. Az egyiptomi pályán konkrétan azon kaptam magam, hogy már nem vezetek, csak várok, hogy vége legyen.

A tempó lapos. Nincs driftelés, nincs flow, nincs az a „még egy kört” érzés. Van ugyan egy régi vágású ugratás-csúszás manőver, de inkább kéziféknek érződik: lassít, kizökkent, és ritkán jólesik használni. A kanyarok nem kihívások, csak kötelező körök.

A fegyverrendszer szintén tipikus alsópolcos kartos betegségben szenved: teljesen random. Első helyen bombák, amiket csak hátra tudsz dobni, utolsón olajfolt, ami szintén hátra megy. Közben jön a földrengés, ami mindenkit megforgat, majd tíz másodpercig vánszorgunk, és a tornádó, ami szép komótosan végigsöpör a pályán, mindenkit eltalálva. Ez nem feszültség, hanem kollektív unalom.

Ami külön fáj, hogy a régi PC-s verzió többet tudott. Ott voltak animációk, karakteres gesztusok, több sebességfokozat. Itt ezek eltűntek. Egy tempó van, egy ritmus, és ha azt megszokod – ami nem tart sokáig –, akkor nincs hova továbblépni.

Online mód elvileg létezik. Gyakorlatban üres. Ez nem meglepetés, inkább törvényszerűség. Egy ilyen kaliberű, teljes áron kínált játék egyszerűen nem fog közösséget építeni egy olyan platformon, ahol Mario Kart, Sonic és Crash már rég lefoglalta a pályát.

Zárás

A Moorhuhn Kart 2 Switch-verziója számomra nem nosztalgikus visszatérés volt, hanem józan ébresztő. Nem minden régi játék kér új esélyt, és főleg nem ennyi pénzért. Ez a kartverseny már a saját idejében is kompromisszumos volt, ma pedig egyszerűen nincs érve. Marad egy furcsa lábjegyzet a Switch könyvtárában, amit inkább mesélni érdekes, mint játszani.