Moonfall Ultimate

Pedig a felszínen nincs vele különösebb baj. Csak épp nincs benne semmi, ami igazán megragadna.

Világ és hangulat – jó alapok, kevés tartalom

A nyitó átvezető rögtön pozitív benyomást kelt. A Mike Mignola-féle, árnyékos rajzstílus határozottan működik, és a The Witcher 3 korábbi eseményeket összefoglaló intróit idézi. Egy birodalom felemelkedése, egy titokzatos, világító anyag, iparosodás, majd természetesen egy halott király és az ebből fakadó káosz – minden klasszikus fantasy panel a helyén van.

Te egy arctalan katona vagy, aki a háború peremén próbál rendet vágni. A világ néha felvillant érdekes részleteket – egy-egy megtalált jegyzet, elszórt párbeszédfoszlány –, de ezek sosem állnak össze valódi képpé. Ez önmagában nem lenne baj, ha a játék magja elég erős lenne, hogy elvigyen a hátán mindent.

Harc – ahol minden eldől, és ahol el is csúszik

A Moonfall Ultimate egy 2D-s, oldalnézetes akció-RPG, ahol a harc lenne a fő attrakció. Sajnos ez az a pont, ahol a játék a leginkább vérzik. Az alapmechanika végtelenül egyszerű: három egymást követő ütés kritikus találatot eredményez, szintlépéskor pedig különleges képességeket oldasz fel. Ezek között van területre ható stun, pajzsroham, illetve pár menekülésre alkalmas mozdulat – mind cooldownhoz kötve.

A gond az, hogy egy fő támadógomb van, és fegyvertől függetlenül szinte minden ugyanúgy működik. Kard, buzogány, bárd – mindegy, az érzet alig változik. Pedig lenne miből építkezni: több mint 60 ellenségtípus van, normál és elit változatokra bontva, mind gyönyörűen, kézzel rajzolva animálva. Az ellenfelek próbálnak bekeríteni, a távolsági egységek zaklatnak, miközben a közelharcosok nyomulnak – elvileg lenne taktika.

A gyakorlatban viszont nincs. Nincs kitérés, nincs dodge, nincs sprint, így az egész harc abba fullad, hogy balra vagy jobbra nézel, felhúzod a pajzsot ZL-lel, majd csapkodsz ZR-rel. Egy idő után rájössz: a legjobb taktika az, ha addig ütöd az előtted állót, amíg meg nem hal. A regenerálódó életerő és mana, valamint a gyakran hulló italok miatt ritkán érzed magad valódi veszélyben.

Ez az a pont, ahol teljesen megszűnik az ügynökség érzése. Nem te irányítod a harcot – csak végrehajtod.

Küldetések és fejlődés – korrekt, de üres

A küldetések egy központi hubból vehetők fel, és nagyjából a „találd meg az X-et” vagy „kísérd vissza Y-t” sémára épülnek. A kézzel rajzolt környezetek – mocsarak, romok, sötét kazamaták – elsőre hangulatosak, de ritkán maradnak emlékezetesek.

A pályák többnyire nyitottak, érdemes letérni az ösvényről új felszerelésért, és a karakterosztály-választás (három van) valamint a Strength / Mind Power / Agility fejlesztés papíron ad némi mélységet. A valóságban viszont ezek sem változtatják meg érdemben a játékmenetet. Minden marad biztonságosan ismerős.

Kooperáció – ahol hirtelen élni kezd

Van lokális kooperatív mód, és itt történik valami érdekes. Két játékossal a Moonfall Ultimate hirtelen átalakul egy régi vágású, oldalnézetes beat ’em uppá. A harc egyszerűsége itt már nem hátrány, hanem erény: együtt kaszabolni, tisztítani a képernyőt kifejezetten szórakoztató.

Van Endless mód is, de ha a sztori nem fogott meg, ez sem nagyon fogja. A kooperáció inkább tüneti kezelés, mint valódi megoldás.

Zárás

A Moonfall Ultimate tipikus példája annak, amikor egy játék minden eleme „rendben van”, mégsem áll össze egésszé. A harcrendszer túl sekély, a fejlődés túl kiszámítható, a világ pedig nem elég karakteres ahhoz, hogy feledtesse ezeket. A Golden Axe és a klasszikus Dungeons & Dragons ihletés érezhető, de az élmény sosem éri el azokat a magasságokat.

Játszható, néha szórakoztató, főleg baráttal – de nem marad meg. És egy ennyire telített műfajban ez talán a legnagyobb bűn.