Marvel vs. Capcom Fighting Collection: Arcade Classics

Amikor elindítottam a Marvel vs. Capcom 2-t, konkrétan éreztem, ahogy a képernyő túloldaláról visszainteget a fél életemnyi arcade-zaj.

Hét játék, nulla mellébeszélés

A Capcom első Fighting Collectionje már megmutatta, hogy tudják, mi a dolga egy ilyen csomagnak: megőrizni, amit kell, és hozzáadni mindazt, amit 2026-ban elvárunk. De itt valahogy minden nagyobb tétre ment. A Marvel vs. Capcom név még mindig úgy cseng, mint egy régi műanyag zseton a zseb alján: kicsit kopott, de azonnal beugrik tőle a hang, az illat, a „még egy menet” érzés.

És a lineup tényleg arany. Az összes pixeles Marvel bunyós Capcom-féle megkapja a maga helyét, ráadásul arcade eredetiben, nem valami félmegoldásban. A csomag tele van olyan extrákkal, amik nem csak pipák a hátlapon: CRT filterek, zenelejátszó, galériák, régióváltás, tréning módok, mentési állapotok, 4:3-as keretek – minden ott van, amitől nem múzeumi tárgy lesz a játék, hanem használható, élő dolog.

Ami viszont igazán számít, az az online. Rollback netcode – és nem az a „jó, hát van valami netcode” kategória, hanem az a fajta, ami miatt nem kezd el viszketni a tenyered két meccs után. Beugrani, kilépni, casual, ranked, nézőként bámészkodni: olyan, mint egy verekedős fesztivál, ahol végre nem a technikával harcolsz, hanem a másik emberrel.

A meglepetés: The Punisher

És akkor ott van a nagy „mi a fene, ez itt miért ennyire jó?” pillanat: The Punisher (1993). Egy Final Fight-ízű belt scroller, brutális, tapintható, őszintén kőbunkó módon erőszakos – a jó értelemben. Olyan játék, ahol az ütésnek súlya van, és a képernyőn minden mozdulat azt üzeni: itt nem művészkedünk, itt rendet teszünk.

Az, hogy ez az első rendes arcade portja, külön ajándék a gyűjtőknek és a „régen minden jobb volt” brigádnak, de a lényeg nem ez: hanem hogy két játékos online is mehet, és Frank Castle meg Nick Fury párosával olyan könnyű rákapni a „még egy pályát” spirálra, mint egy '90-es évekbeli délutánon a sarki teremben.

A fejlődés íve: X-Men-től a káoszig

A gyűjtemény igazi varázsa viszont az, hogy egymás mellé teszi a fejlődést. Nem elméletben, nem videóesszében, hanem játszhatóan.

X-Men: Children of the Atom (1994) az a pont, ahol a Street Fighter recept találkozik a képregényes túlzással. Klasszikus 1v1 felállás, de már ott pulzál benne a későbbi őrület: Hyper Combo-k, super jumpok, Aerial Rave-ek, minden mozdulatban benne van, hogy itt még csak melegítenek.

Marvel Super Heroes (1995) már hangosabb, harsányabb, és elkezd „buliverekedéssé” válni. Az Infinity Gemek rendszere pont azt adja, amitől a meccsek nem csak reflexről szólnak, hanem pillanatnyi állapotokról, erőfázisokról, arról, hogy mikor kapod el a fonalat.

Aztán jön a nagy ugrás: X-Men vs. Street Fighter (1996), ahol beindul a tag team. És itt változik meg minden. Onnantól nem csak az a kérdés, hogy eltalálod-e a combót, hanem hogy mikor váltasz, kit mentessz ki, mikor dobsz be egy plusz ütést, és hogyan tartod életben a csapatot. Ez az a pont, ahol a játék elkezd sakkozni, csak épp tűzgolyókkal és villámló csapásokkal.

Marvel Super Heroes vs. Street Fighter (1997) még tovább tekerni a hangerőt, és hozza azt a parti-hangulatot, ami miatt a MvC-széria mindig kicsit „karnevál” is volt. A Variable Assist pedig egy olyan ötlet, ami mai szemmel is tiszta öröm: nem kell teljesen cserélned, mégis belenyúlhatsz a ritmusba, mixupokat gyárthatsz, és úgy érzed, mintha a képernyő szélei mögül is jönne segítség.

És igen, itt van Norimaro is, ez a különös, geek karikatúra, ami egyszerre vicc és történelemóra. Nem azért fontos, mert bárki rá építi a ranglistás karrierjét, hanem mert azt üzeni: „oké, ezt is megőriztük, nem sunyítunk”.

A csúcs: Marvel vs. Capcom és a második rész

Marvel vs. Capcom (1998) nálam az a pont, ahol a Capcom univerzum végleg kinyitja az ajtót, és beözönlik a saját panteonja: Morrigan, Strider, Mega Man, Captain Commando – olyan szereplők, akik miatt az egész egy kicsit játéktermi „mi lenne, ha” álommá válik. A Special Partnerek rendszere ráadásul ad egy kis kiszámíthatatlan fűszert: nem csak a két fő karakteredről szól, hanem arról is, hogyan varrsz be egy extra láncszemet a kombóba, mikor hívsz be egy harmadik erőt.

És akkor végül: Marvel vs. Capcom 2 (2000). Ez az a játék, amire évtizedek óta úgy hivatkoznak, mintha vallás lenne. 56 karakter, háromfős csapat, assistek, végtelen lehetőségek, és egy olyan káosz, ami valahogy mégis rendszer. Ha valaha volt játék, ami egyszerre szép, hangos és brutálisan mély, akkor ez az.

Nekem a MvC2 mindig olyan volt, mint egy túl gyorsra pörgetett kazetta: először csak kapkodod a fejed, aztán egyszer csak elkezded érteni a mintát, és onnantól nincs megállás. És most, hogy újra él online, ez a körforgás simán évekig tarthat.

Zárás

A Marvel vs. Capcom Fighting Collection: Arcade Classics pontosan azt csinálja, amit egy ilyen csomagnak csinálnia kell: nem csak összedobálja a játékokat, hanem gondozza őket. A prezentáció gyönyörű, a kiegészítők értelmesek, a netkód a műfaj lelke, és minden egyes cím úgy van tálalva, hogy kedved legyen tanulni, gyakorolni, beleállni a vereségekbe, majd visszamenni még egy körre.

Ez nem csak egy jó gyűjtemény. Ez egy komplett edzőterem, múzeum és játékterem egyben – és még a Punisher is itt van, hogy emlékeztessen: néha a legegyszerűbb pofon a legjobb.