Lust For Darkness

Bevezetés

A Lust for Darkness Switch-en egy olyan horror, ami a felnőtt tematikát nem árnyalásra használja, hanem hangos csengőként rázza a füled mellett – aztán csodálkozik, hogy nem lett belőle zene.

A sztori: gyász, levél, kúria – és egy rossz ötlet spirálja

A kiindulás még akár működhetne is. Jonathan Moon egy éve eltűnt feleségét gyászolja, majd kap egy levelet tőle, és természetesen azonnal elindul egy kísértetiesen gyanús kúriába. Mert a videojátékok világában a kúria sosem „jó környéken van”, legfeljebb jó a GPS-jel.

Odabent aztán gyorsan kiderül, hogy nem egy klasszikus szellemházas kör a tét, hanem egy szekta és egy alternatív valóság, Lusst’ghaa, ahol a testiség és az erőszak egyetlen beteg, ragacsos esztétikává olvad. A játék nagyon szeretné, ha ezt úgy élnéd meg, mint valami irodalmi borzalom találkozását biomechanikus rémálmokkal – azaz Lovecraft-féle kozmikus romlás, egy csipet Giger-hangulat, csak épp videójátékban.

Papíron ez izgalmas. Kontrollerrel a kézben viszont hamar kiderül, hogy az ötlet mögött a játék nagy része elég szokványos.

Két világ, egy kapufa

A pályák ritmusa azzal próbál játszani, hogy a valóság (a gyertyafényes folyosók, maszkos figurák, nyomasztó csend) és Lusst’ghaa (organikus, idegenszerű táj, „élő” textúrák, véreres növényzet) váltogatja egymást. A két dimenzió összefűzése néha tényleg elkap: van benne egy lassan széteső józanság-érzés, ami nekem a Layers of Fear módszerét idézte, amikor a tér nem stabil, csak annak tetteti magát.

Csakhogy a játék túlságosan gyorsan felfedi a trükkjeit. A meglepetés helyét átveszi a „na jó, értem, ezt akarod” fáradtsága. A provokáció nem mélyül allegóriává, nem lesz belőle igazán kényelmetlen gondolat, csak kényelmetlen látványvilág – és a kettő nagyon nem ugyanaz.

Játékmenet: ismerős folyosók, ismerős ijedelmek

A moment-to-moment rész egy első személyű horror alapcsomag: bóklászás, egyszerűbb fejtörők, némi lopakodás, lassan cammogó fenyegetések, meg az a fajta jumpscare, amit már két sarokkal előre megérzel. Nem mondom, hogy egy horrorban bűn a jól ismert recept, de itt az a gond, hogy a játék túl sokat bízik abban, hogy a témája majd önmagában kitartja az élményt.

Pedig amikor működik, akkor tud működni: pár szobor- és tárgyanimáció például kifejezetten kellemetlen, és van néhány „trippesebb” szakasz, ahol tényleg érzed, hogy a szekta céljai túl vannak az emberi logikán. Csak ezek a pillanatok ritkák, és két „olcsó” ijesztés között el is párolognak.

A legnagyobb bajom az volt, hogy egy idő után nem azt kérdeztem, mi lesz a történet vége, hanem azt, mennyi van még hátra. Ez egy horrorban nagyon rossz jel.

Switch-port: amikor a hangulat is pixelesen szenved

A Nintendo Switch-verzió sajnos nem segít rá az élményre. A framerate többször megakad, és érezhetően le lett csupaszítva a látvány: részletesebb textúrák, finomabb fények, azok a kis atmoszfératrükkök, amik egy ilyen játékban sokat számítanak.

Maradt azért valamennyi hangulat: a kúria félhomálya még így is tud nyomasztó lenni, és Lusst’ghaa „idegensége” átjön, de összességében ez a változat inkább emlékeztet egy kompromisszumos átiratra, mint arra a „teljes” élményre, amit PC-n valószínűleg jobban ki tudnak tolni.

Zárás

A Lust for Darkness nálam gyorsan túlhasználja a saját sokkoló eszköztárát, és mire a harmadik „na tessék, megint” pillanatnál tartasz, már nem borzongsz, csak feszengsz. A játékban van néhány őszintén nyugtalanító jelenet és egy-két ügyes tér-összefűzés, de a gerince ettől még egy átlagos, sokszor előre megírt mozdulatokból álló horror.

A legnagyobb irónia, hogy a legkegyesebb tulajdonsága az: rövid. Nagyjából három óra, és vége. Mintha ő maga is tudná, hogy ezt a lapot nem érdemes tovább húzni.