Lunark

Az élmény

Az egész játékmenet egy instant időutazás, amiben tényleg benne van a 80-as évek minden zsákutcás, néha idegesítő, de mégis magával ragadó bája. A főhős, Leo mozgása egyáltalán nem hasonlít a mai korszerű platformer hősökéhez. Neki nincs meg az a Mario-féle "tudok lebegni a levegőben" képessége, és nem tud harminc ugrást végrehajtani egy másodperc alatt, mint egy Sonic. Leo súlyt és lendületet kapott, amit alaposan meg kell szokni, ha nem akarod minden második lépésnél halottként végezni.

Ahogy megyünk előre a játékkal, egyre inkább egy 80-as évek sci-fi filmek kliséi köszönnek vissza. Total Recall, Blade Runner... ezek a nagy nevek már az elején elhintik, hogy itt valami komoly dologra számíthatsz. A történet egyszerűnek tűnik: a távoli jövőben egy rejtélyes küldetésre indulunk, miközben ráébredünk, hogy nem minden az, aminek látszik. Csakhogy, mindezt úgy tálalja a játék, hogy nem pofán vágni próbál a klisékkel.

Ami a legjobban megfogott, az a világ építése. Nemcsak a grafika van remekül eltalálva – bár néhol a nagyobb képernyőkön szétpixelesednek a dolgok –, hanem a világban rejlő apró részletek is jól el vannak rejtve. A zenék, a hangulat, minden ott van, amit egy retro sci-fi filmben keresnél, és még egy kicsit többet is.

Nehézség és a játékmenet apró buktatói

A játékmenet nem túl gyors, de ha szereted, amikor minden ugrás, minden mozdulat egy kihívás, akkor jó helyen jársz. A nehézséget nemcsak a fizikája, hanem a tempója is adja. Az első pár pálya simán eltelik, de ahogy elkezdesz feljebb lépkedni a szinteken, úgy jönnek a bosszúságok is. Itt jön elő az a bizonyos „sticky jump” érzés: a gombnyomás és a valódi ugrás között eltelt idő pont elég ahhoz, hogy belelépj egy szakadékba, miközben a játék már az életedet is elveszi. És akkor ott van a bossfightok idegesítő oldala: amikor egy elrontott ugrás után újra és újra ugyanazokat a szakaszokat kell megtenned, mert az ideális jump timing egyszerűen nem akar összejönni.

Ezeket a pillanatokat nem lehet nem észrevenni, de mivel a játéknak megvan az a bizonyos 80-as évekbeli „nincs semmi, amit meg ne tanulnál a harmadik próbálkozásra” érzése, valahogy nem érzem, hogy elrondítaná az élményt. Persze, egy-egy bossfight egy-két kör után idegölővé válhat, de a játék ennek ellenére nem hagyja el a szerethető, nehezen elengedhető vonzerőt.

A grafika és zene

A Lunark pixelgrafikája egyszerű, de nagyszerű. Egy-egy karakter arca éppen annyira kifejező, hogy ne kelljen belefesteni őket a háttérbe, de sosem megy túl a „neonfények és hajlított vonalak” túlzásaiba. Ha kézben játszod, a grafikák különösen jól néznek ki, igaz, a nagyobb TV-képernyőkön kicsit torzítanak. A hangulatot viszont tökéletesen megfogják a zenék. Az egész egy olyan szintetikus dallamvilág, amit egy igazi retro játékrajongó alig vár, hogy megéljen. Akármi történik, a zene mindig passzol, és segít elérni, hogy a fáradtság ellenére se hagyjuk abba a játékot.