GRID Legends: Deluxe Edition

A Switch első generációja sosem volt a „komolyabb” autós játékok Mekkája. Volt pár jó próbálkozás, de ha nem kartoztam vagy nem valami stilizált indie élményt kerestem, akkor elég hamar falba ütköztem. Aztán jött a GRID Autosport, ami megmutatta, hogy igenis lehet rendes autóversenyzést hozni Nintendo gépre.

Most pedig itt a GRID Legends, és őszintén? Ez az a pont, ahol már nem kell magyarázkodni.

Nem szimulátor, de több annál

A GRID mindig is az a bizonyos „simcade” vonal volt, és a Legends sem akar többnek látszani.

De amit csinál, azt nagyon jól csinálja.

A vezetés érzete egyszerűen el van találva:

• gyorsulásnál van súlya az autónak
• driftnél érzem, mikor kezd elcsúszni a hátulja
• hajtűkanyarban az utolsó pillanatos kézifékes fordulás még mindig mosolyt csal az arcomra

Ha játszottál modern arcade versenyjátékkal, azonnal otthon leszel. De közben van benne annyi „realitás”, hogy ne váljon teljesen súlytalanná.

És ami meglepett: simán jobban élveztem, mint a Need for Speed Heat vagy az Unbound vezetését. Itt valahogy minden kicsit tisztább, kicsit direktebb.

Tartalom? Van, és nem is kevés

Ami igazán odacsap, az a tartalom mennyisége.

• 9 különböző versenykategória
• 128 autó
• 137 pályavariáció
• 22 helyszín

És akkor még nem beszéltem a karrierről, ami több szinten vezet végig a kezdőtől a profikig.

Van free play, vannak dinamikus események leaderboardokkal, és ott a sztori mód is.

És igen, ez egy autós játék… sztorival.

Drive to Glory – ciki? Kicsit. Szórakoztató? Nagyon.

A kampány egy nagyjából 7 órás történet, ahol feltörekvő versenyzőként kapaszkodom feljebb.

A sztori maga teljesen sablon, de a tálalás… na az már más kérdés.

Élőszereplős jelenetek, túljátszott karakterek, kicsit szappanopera, kicsit reality. És valahogy működik. Nem azért, mert jó, hanem mert szórakoztató.

Ráadásul nem szakít ki a versenyből: gyors, rövid átvezetők, aztán már ülök is vissza a volán mögé.

És amikor már konkrétan elkezdem gyűlölni az egyik riválist, mert direkt kilök a pályáról… na, ott értem meg, miért van ennek értelme.

Rival system – amikor személyes lesz a verseny

A GRID egyik legjobb húzása visszatér: ha túl agresszíven vezetek, ellenségeket szerzek.

És ezek nem felejtenek.

• kilöknek a kanyarban
• rám húzzák az autót
• bosszút állnak a legrosszabb pillanatban

Ez ad egy kis plusz feszültséget minden futamhoz. Nem csak a helyezés számít, hanem az is, kivel mit csináltam korábban.

És igen, lehet finomítani vagy kikapcsolni, ha valaki nyugodtabb élményre vágyik.

A feketeleves: kontroller és multiplayer

Két dologba lehet belekötni.

Az egyik a multiplayer hiánya. Nincs online verseny, csak leaderboardok. Őszintén? Nekem nem hiányzott annyira, de tény, hogy furcsa.

A másik a digitális ravaszok.

Ez az a pont, ahol egy kicsit felszisszentem. Finom gázkezelés? Hát… nem igazán. Meg lehet szokni, de nem az igazi.

Szerencsére, ha van GameCube kontrollered analóg ravaszokkal, azzal teljesen más szintre lép az élmény.

Technika – meglepően rendben van

Grafikai módokból nincs hiány:

• Performance (60 fps)
• Graphics (30 fps)
• kézikonzolon extra módok (balanced, battery saver)

Én egyértelműen a 60 fps-re esküszöm. Sokkal simább, sokkal élőbb az egész.

És ami meglepett: még nagy tévén is kifejezetten jól néz ki. Nem az a „jó-jó, Switchhez képest” szint – tényleg jól.

Kézi módban a balanced mód lett a befutó nálam. Szép és stabil, pont elég.

Zárás

A GRID Legends nem akar forradalmat csinálni. Nem akarja megváltani a műfajt.

Egyszerűen csak ad egy brutálisan tartalmas, jól vezethető, élvezetes autós játékot – olyat, amiből eddig nagyon kevés volt Nintendo fronton.

Ha szeretsz egyedül versenyezni, fejlődni, és közben néha bosszút állni egy idegesítő AI-n, akkor ez a játék nagyon könnyen beszippant.

És őszintén? Jó érzés végre azt mondani: igen, van rendes autós játék Switchen.