Gargoyles Remastered

Egy sötétebb Disney-korszak visszhangja

A ’90-es évek közepén a Gargoyles kilógott a Disney rajzfilmes sorából. Komorabb volt, folytatásos, saját mitológiával, és nem akart mindenkinek tetszeni. Emiatt lett kultikus, és emiatt maradt meg kicsinek. A Genesisre készült játék pontosan ezt az időszakot konzerválta: egy licencelt platformer a korszak végéről, amikor még bőven élt az a filozófia, hogy a játék legyen kegyetlen, mert különben a kölcsönzőben egy hétvége alatt végigviszik.

A Remastered ezt a darabot hozza vissza. Nem újragondolva, nem újraértelmezve, hanem lényegében változatlanul – pár kényelmi funkcióval és egy új festékréteggel.

Kőegyszerű történet, szűk keretek között

A sztori csak jelzésértékű. Goliath vagy, az ősi gargoyle-klán vezetője, aki ezer év kővé dermedt álom után Manhattanben ébred, és persze újra szembekerül a régi ellenségekkel és az Odin Szemével. Mindezt pár állóképes átvezető meséli el, nagyjából annyi szöveggel, amennyi egy kézikönyv margójára fért volna anno.

Aki ismeri a sorozatot, érzi, mennyi minden hiányzik. Aki nem, annak meg ez így csak egy ürügy az ugráláshoz és a verekedéshez. Működik, de sekély.

Platformer a régi, kemény fajtából

A játékmenet egy sallangmentes, oldalnézetes akció-platformer. Goliath üt, karmol, megragad, dupla ugrik, lendületből falakat tör. Papíron ez bőven elég lenne. A pályák viszont rövidek, lineárisak és kissé esetlegesek. Öt-hat szint az egész, jó esetben egy óra alatt végigérsz rajta – ha nem fogysz ki az életekből.

És itt jön elő az a bizonyos ’90-es évekbeli attitűd: az ellenfelek hatalmasat sebeznek, az életerő-utánpótlás ritka és nevetségesen kevés, az off-screen támadások pedig rendszeresek. Platformozás közben simán kapsz lövést valakitől, akit még nem is láttál. A találati érzékelés pedig… nos, gyakran nem világos, hogy eltaláltad-e az ellenfelet, vagy csak szeretted volna.

Van ebben valami furán bájos, mint egy rosszul öregedett VHS: recseg, ugrik, de ismerős. Csakhogy ez az érzés gyorsan kifullad.

Rewind: mankó vagy mentőöv?

A legfontosabb újítás a visszatekerés. Egy gombnyomással pár másodpercet visszalépsz az időben, és újrapróbálhatod a nehéz részeket. Ez jelentősen csökkenti a frusztrációt, és őszintén szólva nélküle ma már nehéz lenne ezt ajánlani bárkinek.

Viszont a rewind egyben le is leplezi a játék rövidségét. Ami anno a kegyetlen nehézség miatt „hosszú” volt, az most hirtelen nagyon hamar véget ér. A stáblista után pedig nincs sok minden, ami visszahívna.

Régi vagy új? Meglepő döntés

Egy gombnyomással válthatsz az eredeti 16 bites grafika és az új, felújított látvány között. Ez mindig jópofa funkció, és itt is hibátlanul működik. Ami meglepő: én egyértelműen az eredetit éreztem jobbnak. A régi sprite-ok sötétebbek, hangulatosabbak, a hangok ropogósabbak. Az új grafika korrekt, a zene tiszta – de valahogy steril. Mintha eltűnt volna belőle az a nyers él, ami miatt anno különleges volt.

Ami igazán hiányzik

A legnagyobb csalódás számomra nem is a játékmenet, hanem az extrák hiánya. Nincs galéria, nincs koncepciórajz, nincs archívum, nincs háttéranyag. Pedig a Disney az utóbbi években megmutatta, hogy ezt nagyon jól tudja csinálni. Itt viszont semmi. Mintha a Gargoyles még mindig a mostohagyerek lenne a ’90-es évek Disney-katalógusában.

Az is furcsa, hogy ez különálló megjelenés, nem pedig egy nagyobb gyűjtemény része. Tizenöt dollárért ez az élmény inkább „majd akciósan” kategória.

Zárás – tisztességes, de fáradt visszatérés

A Gargoyles Remastered nem rossz. Csak nagyon a múltban ragadt. Egy korrekt újrakiadás egy közepes játékból, ami a hangulatával még ma is tud valamit adni, de a dizájnja sokszor igazságtalan és elavult.

Rajongóknak érdekes időutazás, mindenkinek másnak egy rövid, kissé foghíjas kirándulás a 16 bites korszak árnyékosabb utcáiba. Nem kötelező darab – és ezt sajnos a játék is tudja.