Gal*Gun 2

Alapsztori: mert kellett valami ürügy

Egy unatkozó iskolás fiú vagyok, aki talál egy törölhetetlen appot a telefonján. Megnyitom, megjelenik egy angyal, kapok egy VR-szerű headsetet és egy mágikus hajszárítót, majd közlik velem, hogy démonok szállták meg az iskolás lányokat, és nekem kell őket „megmenteni”. Igen. Pontosan ilyen.

Ebből lesz egy on-rails lövölde, ahol lányok rohannak felém, mert ellenállhatatlanul belém vannak zúgva. A headset mellékhatása, ugye. Nekem pedig az a dolgom, hogy lelövöm őket… szeretettel. A cél nem a lányok, hanem a rájuk tapadt démonok – de a pontozás rendszeresen jutalmaz bizonyos „kritikus találati zónákat”. Nem kell tovább magyarázni, ugye.

Játékmenet: egy poén, túl sokszor elmesélve

A fő pályák felépítése ijesztően gyorsan kiismerhető:

• lányok jönnek,
• lövök,
• démon leesik,
• démon beszippantva (Luigi’s Mansion-stílus),
• odébb siklok a pályán,
• ismétlés.

Van zoom, van mozgásérzékeléses célzás, de mindig ugyanazt csinálom. Ugyanazokkal a mozdulatokkal, ugyanazzal a ritmussal, ugyanazzal a tempóval. A kvótát kell teljesíteni adott idő alatt, a végén osztályzat, és mehetünk tovább.

És ez egy ideig működik. Tényleg. De nagyon hamar eljön az a pont, amikor nem az a kérdés, hogy meg tudom-e csinálni, hanem hogy miért csinálom még mindig.

Oldalküldetések: itt villan meg némi élet

Meglepő módon az oldalküldetések sokkal érdekesebbek, mint a fő sztori. Ezekben nem mindig ugyanaz az on-rails lövölde vár:

• védeni kell valakit hullámokban érkező démonoktól,
• tárgyakat keresni úgy, hogy ne vegyenek észre,
• teljesen más tempójú kihívásokat megoldani.

Ezek ténylegesen kihívást jelentenek, és nem egyszer pofára is estem bennük. Ironikus módon pont azok a részek működnek a legjobban, amelyek eltérnek a játék alapötletétől.

Telefon, randik és… kényelmetlen pillanatok

A játék hubja egy in-game mobiltelefon. Innen indítom a küldetéseket, szervezek találkozókat a lányokkal, akiktől telefonszámot szereztem. Ezek a találkák zuhanyzóban, tornateremben, tanteremben vagy később otthon zajlanak.

Beszélgetek velük, csokival etetem őket, mint valami tamagotchi-hibridet, és igen, vannak masszázsok is, amiknél láthatóan nem mindenki érzi jól magát. Ezek a jelenetek inkább kellemetlenek, mint szórakoztatóak, és erősen ráerősítenek arra az érzésre, hogy ez a játék nem igazán akar több lenni, mint vizuális fantázia.

Testreszabni lehet mindent: ruhák, egyenruhák, tanárok kinézete. Technikailag korrekt, tartalmilag… hát, üres.

Látvány és technika: elmegy, de ennyi

A grafika átlagos. A karaktermodellek nyilván arra vannak kihegyezve, amire vannak, de ezen túl semmi nem emelkedik ki. Környezetek, animációk, effektek – minden működik, semmi nem különleges. Az egész olyan érzést kelt, mintha egy drágább mobiljátékot látnék nagy képernyőn.

És ez a legnagyobb gond: ezért az árért ennél többet várnék.

Zárás

A GalGun 2 pontosan tudja, kinek szól. És ha te ebbe a nagyon szűk célközönségbe tartozol, akkor valószínűleg megkapod, amit keresel. De ha csak játékként* nézem, akkor ez egy gyorsan kifulladó, repetitív élmény, ami nem kínál elég tartalmat vagy mechanikai mélységet ahhoz, hogy hosszabb távon lekössön.

Ez nem egy rosszul működő játék. Ez egy rossz arányérzékkel beárazott játék, ami inkább kifogás egy fantáziára, mintsem valódi interaktív élmény.