Deadly Premonition Origins

A Deadly Premonition Origins a Switchre érkező eredeti verzió, nem a Director’s Cut – ami már önmagában egy furcsa döntés, főleg úgy, hogy a rendezői változat szebb és jobban kezelhető volt. Ez itt egy nyers, minden sallangtól mentes port, és ezt az első öt percben világosan a tudtomra is adja.

Technikailag múlt idő, érzetben még régebbi

A játék már 2010-ben is elavultnak hatott. Most pedig… nos, nem lett fiatalabb. A vizuális világ zavaros, homályos, színtelen. Egyértelműen látszik rajta a PS2-es gyökér, nem véletlenül: eredetileg Rainy Woods néven készült arra a generációra. A Switches változat ráadásul rosszul fut, és sokszor még csúnyább is, mint ahogy emlékeztem rá.

Ez az a pont, ahol normál esetben elengedném a játék kezét. Itt viszont valami furcsa történik. Az egész technikai nyomorúság szinte szándékosnak érződik. Mintha a játék ezzel együtt lenne önmaga. Mintha nem is lehetne máshogy.

Hangulat, ami semmihez sem hasonlítható

Ahogy elkezdem bejárni Greenvale városát, hirtelen nem érdekelnek a frame dropok. Nem érdekel, hogy a karakterek merevek. A légkör beszippant. Az Alan Wake és a Resident Evil 4 hatása egyértelmű, a Twin Peaks párhuzam pedig nem túlzás, hanem alapvetés.

Greenvale lakói egyszerre nevetségesek és emlékezetesek. Ez az a fajta hely, ahol mindenki furcsa, de senki sem véletlenül. Időt kell adni neki. Ez a játék nem az első benyomásról szól.

York és Zach – vagyis én

Francis York Morgan FBI-ügynököt irányítom, aki egy brutális gyilkosság ügyében érkezik a városba. York már önmagában is különleges figura, de a csavar ott van, hogy folyamatosan beszél valakihez, akit Zachnek hív. Zach… én vagyok. Vagy az alteregója. Vagy a lelkiismerete. Vagy mindez egyszerre.

York monológjai néha zseniálisak, néha teljesen értelmetlenek. Beszél filmekről, kávéról, az életről, miközben egy gyilkosság nyomait rakja össze. A játék eléri, hogy tényleg a fejében legyek. Ritkán éreztem ilyet videojátékban.

A kávé, az étel, az alvás mind része York mentális állapotának. Néha maga sem biztos benne, amit lát, az valóság-e, vagy csak a saját elméje játéka. Ez nyitja meg az utat a természetfeletti felé.

Harc, ami nem jó – de jó helyen van

A lövöldözés… hát, objektíven nézve borzalmas. Mozogni nem lehet lövés közben, az irányítás darabos, az ellenfelek buták. Mégis: ezek a szakaszok valahogy működnek. A fekete masszából előbújó lények, a furcsa tempó, az egésznek van egy álomszerű logikája.

A pisztoly végtelen lőszeres, a shotgun és a gépfegyver ritka jutalom. Amikor az ellenfelek meghalnak, és lassított, elnyújtott hangon könyörögnek, hogy „I don’t want to die”, egyszerre nevetséges és hátborzongató. Minden alkalommal. És igen, imádom.

Autózás, iránytű és más szenvedések

Greenvale nagy része autóval bejárható, és az autózás… olyan, mintha egy hűtőszekrényt próbálnék hegyre tolni. Minden rendőrautó ugyanúgy viselkedik, és iránytű helyett egy hatalmas piros nyíl mutatja, merre kéne mennem. Ha nem figyelek, simán eltévedek.

A térkép a menüben hasznosabb, de lassú előhívni. Ezek mind olyan dolgok, amik 2026-ban már fájnak. Akkor is, ha megértem, honnan jönnek.

Zene, ami néha mindent tönkretesz

Vannak jelenetek, ahol konkrétan nem hiszem el, amit hallok. A hullaházban vidám zene indul el. A gyilkosság helyszínén akusztikus gitár és fütyülés nyomja el a párbeszédet. Ezek a döntések teljesen szétverik a noir hangulatot.

És mégis: ez is a Deadly Premonition része. Ez a játék tele van rossz döntésekkel, amik együtt valami egészen egyedit alkotnak.

Zárás

A Deadly Premonition Origins tele van hibákkal. Olyan hibákkal, amik más játékokat azonnal elsüllyesztenének. Itt viszont a történet, York karaktere és Greenvale világa felülír mindent. Nem fog mindenkinek működni. Sőt, sokan utálni fogják.

De ha egyszer elkap… akkor nagyon.