Dark Witch Music Episode: Rudymical

Képzeld el, hogy egy jól ismert franchise egy teljesen új műfajba vág, és egy ritmusjátékot hoz létre. A Dark Witch Music Episode: Rudymical pontosan ezt teszi, de valami nem stimmel: a potenciál ott van, de az élmény valahogy mégsem hozza a várt szintet.

Történet és hangulat

A történet egyszerű: egy titokzatos könyvet, a Megatomét keresed, miközben egy sor különféle boss-t kell legyőznöd. Bár a történet próbál valamiféle misztikus szálat hozni, valójában csak egy sablonos alapot ad a játéknak, amit inkább háttérként kezelhetünk. Az igazi szórakozás itt sem a sztoriban, hanem a zenében és a ritmusban keresendő, de sajnos a szórakoztatás nem minden esetben jön össze.

A történet ugyan tartogat néhány ismert karaktert, mint például Zizou és Sola, de ezek inkább egyfajta nosztalgikus húzónevek, mintsem valódi történeti mélységet adó szereplők. Az egész játék légköre inkább a humorra épít, és egy-egy poén igazán szórakoztató lehet, de az összkép túlzottan is komolytalan, amit nem mindenki értékel majd.

Játékmenet: A ritmus és a káosz

Ha a játékmenetet nézzük, Rudymical egy kísérlet, hogy frissítsenek a ritmusjátékok megszokott formuláján. Minden szinten egy-egy főellenséget kell legyőzni, akik különböző színű "Boing-Boing" lövedékeket lőnek rád. A cél, hogy eltaláld a megfelelő színű gombot, miközben figyelned kell a saját életerődet és az ellenség támadásait. Ez már önmagában egy érdekes alap, de sajnos a megvalósítás nem mindig hozza a várt élményt.

A játékmenet legnagyobb problémája, hogy a nehézségi szintek emelkedésével a játék kaotikus lesz, és nem azzal állsz szemben, hogy finomítani kell az ütemet, hanem inkább egy szimpla "ne pánikolj, próbáld túlélni a káoszt" helyzetet kapsz. A Lunatic szint például már egy igazi kaosz, ahol a játék zenei ritmusától teljesen eltévedve próbálod követni a gombok felvillanásait. Ha valaha is játszottál olyan ritmusjátékokkal, mint a VOEZ, akkor tudod, hogy milyen fontos a szép, szinkronizált zenei élmény. Itt ez nem mindig jön össze.

A kétjátékos módok – VS és Co-op – próbálkoznak egy kis szórakozással, de valahogy az egész inkább csak a szóló mód bővített változatának tűnik, ahol nem annyira a közös élmény, hanem inkább az eredmény számít. A játék tehát nem igazán tudja azt a közösségi élményt hozni, amit elvárnál.

Zene: A legjobb, amit a játék adhat

A játék igazi erőssége a zene. Bár nem minden egyes dallam marad meg az ember fejében, a szintetikus zenék igazán remekül passzolnak a játék világához, és számos emlékezetes pillanattal szolgálnak, főleg, amikor az éppen aktuális zeneszám ritmusára kell reagálnod. Az egész játék mintha egy vizualizáló eszközként működne a zenére – és ez egy szép koncepció, de sajnos nem minden esetben tud igazán működni.

Grafika: Tetszetős, de nem lenyűgöző

A grafikai stílus elég szép, de nem túl kiemelkedő. A karakterek és a háttér egyszerű, 16-bites grafikája nem egy mai csúcs, de elvégzi a dolgát. Azonban a színek és a részletek nem igazán nyújtanak annyi varázslatot, amennyit a játékmenet és a zene megérdemelne. Ha a látványt és a játékélményt egyaránt fontosnak találod, akkor itt nem fogsz egy olyan vizuálisan lekötő élményt kapni, mint mondjuk egy mai ritmusjátékban.