Clive 'N' Wrench

Az időutazás nem mindig hozza a kívánt hatást

A játék története a lehető legegyszerűbb, egy időutazós mese, amit aztán különböző, időszakokra épülő világok követnek. Van itt préri, jégkorszak, sőt még egy kaszinó is, ami egyeseknek biztosan érdekes koncepció lehet. Az alapötlet tehát kifejezetten szórakoztató, de sajnos az ábrázolás, azaz a világok megvalósítása már nem tudja hozni azt, amit a játék első pillanatai ígértek.

A karaktermodellek elvileg a 64 bites korszakra akarnak emlékeztetni, de az egész olyan, mintha egy álomgyári próbálkozás lenne. A textúrák borzalmasak, és gyakran nem illeszkednek a karakterekhez. A világok szépek lehettek volna, ha nem lettek volna ilyen elnagyoltak, és ha a különböző szintújítások jobban illeszkedtek volna egymáshoz.

Az irányítás és a játékmenet fájdalmasan gyenge

A játékmenetben az igazi probléma nem az ötlet, hanem az irányítás. Az egész olyan, mint egy félkész Rayman 2 klón, amit végigjátszani inkább kín. A két főszereplő, Clive és Wrench, mindent úszva, csúszva, szinte "lebegve" csinálnak, és ezt az irányítást nemcsak hogy elrontották, de súlyosan nehezítik is a játékmenetet. A szuperugrás például teljesen felborítja az egész játék fizikáját, és az ütéseket, ha egyáltalán sikerül időben eltalálni, legtöbbször nem működnek megfelelően.

Az irányítás legnagyobb problémája talán a úszás: külön gombokkal kell irányítani felfelé és lefelé, miközben az egész rendszer borzasztóan érzékeny, és az oxigénmérő túl gyorsan lemerül. Ez így nemcsak frusztráló, hanem rendkívül idegesítő is. A játékmenet egészét elnézve úgy tűnik, hogy nyújtani próbáltak valami régi, klasszikus platformer érzést, de sajnos az egész mechanika túl közel áll a "túlságosan próbálkozunk, de nem jön össze" kategóriához.

A világok túl nagyok, de üresek

A játéknak összesen 11 világot kell felfedezned, és mindegyik világ valami érdekesebb témát követ – viszont azt kell mondanom, hogy ezek a szintek gyakran túlságosan nagyok, és nem úgy vannak megtervezve, hogy élvezhetően felfedezhetőek legyenek. Például van egy szint, ahol egy házban kell keresgélned, de minden egyes helyszín között fekete képernyőkön át vezet az utad. A szintet szétbontják, és hirtelen elveszik a flow, amire egy platformernek éppen szüksége van. A túl nagy világok sokszor inkább nyűgösekké válnak, mintsem szórakoztatóak.

A világok közötti összekötés is gyakran hiányzik, ami miatt a játék sokkal inkább egy unalmas gyűjtögetés, mintsem élvezetes felfedezés. Az apró utalások más indie platformerekre érdekesek lehetnek, de sajnos a játék nem hozza azt a szintet, amit mondjuk egy Yooka-Laylee vagy egy A Hat In Time képes lenne.

A borzalmas főellenségek

És akkor elérkezünk a legrosszabb részhez: a főellenségek. Már az első bosszú is elmondja, mi vár ránk: egy jeges, kerek pályán kell körbejárnod, miközben a főellenség egy furcsa vágószerszámot dobál. Elméletben izgalmas, de az egész borzalmasan lassú, a találati detektálás pontatlan, és az irányítás miatt egy órákig tartó küzdelembe torkollik. Ezt nemcsak hogy unalmas, hanem kifejezetten idegesítő is megélni. És itt jön a legnagyobb csalódás: a játék nem enged választani, hogy melyik szintre mész, amíg nem ölted meg az aktuális főellenséget.

Összegzés

A Clive ‘N’ Wrench egy olyan próbálkozás, ami inkább csalódás, mintsem szórakoztatás. Az alapötlet nem volt rossz, de sajnos a kivitelezés minden téren elbukott. A borzalmas irányítás, a kiábrándító világok, és a pocsék főellenségek egyet jelentenek: nem érdemes vele időt pazarolni, főleg nem a Switch-en. Ha 3D platformerre vágysz, inkább válassz valami mást. Az olyan címek, mint a Banjo-Kazooie vagy Super Mario 64 még mindig sokkal jobb alternatívák.