Claws Of Furry

A Claws of Furry nem simogat: addig ver pofán újra meg újra, amíg végre rá nem érzel a ritmusára – és amikor ez megtörténik, hirtelen minden a helyére kerül.

Meghaltam olcsó gruntektől, beleugrottam világító szennyvízbe, és makacsul nekiestem egy olyan módnak, amit nyilvánvalóan nem nekem találtak ki az elején. Aztán történt valami. Nem lett könnyebb, én lettem jobb.

Ninja macska, nulla kegyelem

A Claws of Furry alaphelyzete pont annyira klisés, amennyire kell: egy néma ninja macska vagyok, a mesteremet elrabolták, négy világon keresztül kell végigverekednem magam, és igen, karmokkal oldok meg mindent. Ez önmagában nem sok, de a játék nem is itt akar meglepni, hanem abban, hogyan kényszerít rá, hogy megtanuld olvasni.

A mozgás az alfája és omegája mindennek. Gyors dash a földön, dupla ugrás, és egy nagyon enyhe lebegés, ami pont elég arra, hogy az utolsó pillanatban korrigálj. A levegőben dash nincs, ami elsőre idegesítő döntésnek tűnik, főleg egy ennyire reflexközpontú játékban, de idővel megtanulsz együtt élni vele. Nem szépítek: ez egy szigorú rendszer, de következetes.

Harc mint koreográfia

A Claws of Furry nem klasszikus értelemben vett verekedős játék. Itt nem az számít, hogy mennyit ütsz, hanem hogy mikor. Az ellenfelek többsége nem sebez pusztán érintéssel, viszont mindegyiknek van egy jól olvasható támadása. Az óriáspatkány felemeli az öklét, a vörös krokodil felhördül, majd rohamoz – és ha ezt felismered, már nyert ügyed van.

A dash átsuhan az ellenfélen, rövid ideig sebezhetetlenné tesz, és innen indul az egész flow. Ez nem button mash, hanem egyfajta tánc: figyelsz, kivársz, átsiklasz, visszacsapsz. A nagyobb ellenfelek és bossok sem érezhetetlen falak, hanem türelmi feladatok. Amikor először verem meg őket, nem diadalérzést érzek, hanem azt, hogy „oké, most már értem”.

Kevés rendszer, sok tanulás

Nincs XP, nincs szintlépés, nincs stat-matekozás. Ehelyett jelmezek vannak, amik apró bónuszokat adnak, és sokszor popkulturális kikacsintások is egyben. Nem erőltetett poénok, inkább olyan „mosolyogva felismered” megoldások. Ezek megszerzése kihívásokhoz kötött, bossokhoz, arénákhoz, túléléshez – vagyis a játék nem megkönnyíti magát, hanem jutalmaz, ha már megtanultad.

Ez az egész struktúra nagyon arcade-szemléletű. Olyan érzés, mint amikor régen egy játékteremben ugyanarra a gépre dobtad be újra meg újra az aprót, csak itt az apró a türelmed.

Módok, amik közül nem mind egyformán erős

A történetmód korrekt, a Rogue mód inkább presztízs – egy élet, ötven pálya, bossokkal, mentés nélkül. Őszintén: ez inkább kipipálandó extra, mint valódi cél. A Pussycat mód ugyanez, csak mentéssel, de furcsa döntés, hogy boss-halál után vissza kell menni az előző pályára. Tanít, igen, de közben kicsit fárasztó is.

Az igazi sztár az Arena mód. Itt derül ki, mennyire pontos a játék. Ahogy új ellenféltípusok lépnek be, és a képernyő megtelik mozgással, nincs helye kapkodásnak. Egyedül is élvezetes, de több játékossal brutálisan jó. Olyan káosz, amit csak akkor tudsz követni, ha mindenki érzi a tempót.

Switch-en: kanapéra termett

Van viszont egy komoly technikai-ergonómiai gond: kézben játszva túl kicsi minden. Négy játékosnál konkrétan elveszik, mi történik. Ez a játék tévét kér, teret, levegőt, hogy átlásd a káoszt. Asztali módban és dokkolva viszont teljesen rendben van, sőt: igazi kanapés ordibálós élmény.

Zárás

A Claws of Furry nem tökéletes, nem is akar az lenni. Ez egy kőkemény, mechanikaközpontú arcade bunyós játék, ami időt kér, türelmet kér, és nem magyaráz túl semmit. Egyedül jó, többen nagyon jó. Ha van még benned affinitás arra, hogy tanulással, nem pedig grinddel juss előre, akkor ez a macska éles karmokkal vár.