Bleak Sword DX

Első ránézésre nehéz eldönteni, mi is ez pontosan: akciójáték, roguelite, Soulslike? A válasz igazából az, hogy mindegyik egy kicsit, csak épp annyira lecsupaszítva, amennyire még működik. Olyan, mintha valaki fogta volna a Soulslike műfaj lényegét, és addig faragta volna, amíg már csak a csontváz maradt – de az még mindig fenyegetően mered rád.

A Bleak Sword DX a 2019-es mobilos verzió feljavított kiadása, minden korábbi DLC-vel, egy külön boss rush móddal és egy végtelen játékmóddal, amit a végigjátszás után nyitsz meg. Nem akarja újra feltalálni a kereket – inkább addig köszörüli, míg borotvaéles nem lesz.

Világ és hangulat – diorámák a pusztulásról

A nyitány gyorsan elintézi a formalitásokat: egy királyság évszázadok óta egy gonosz uralkodó igája alatt nyög, majd megérkezel te. Nincs nagy csavar, nincs árnyalt dráma – és ez teljesen rendben van. A Bleak Sword DX nem a történetmeséléssel akar lenyűgözni, hanem a hangulattal.

Minden pálya egy apró, diorámaszerű tér, ahol hullámokban érkeznek az ellenfelek, hogy szétverjék a nevetségesen kicsi hősödet. A limitált színpaletta ellenére – vagy pont amiatt – az egész világ meglepően részletes. A nyálkák lomha csúszása, a zombik bizonytalan vánszorgása mind-mind karaktert ad az ellenfeleknek. Soha nem éreztem azt, hogy elveszne valami a háttérben; minden tisztán olvasható, minden mozdulat beszédes.

Játékmenet – kevés eszköz, nagy felelősség

A játékmenet brutálisan egyszerű. Van támadás, van pajzsos blokkolás/parry, és van gurulás. Ennyi. Minden akció állóképességet fogyaszt, és ha kifogysz belőle, akkor ott állsz, mint egy kivégzésre váró statiszta. A pajzs használata ráadásul lassabb, mint amire számítottam, ezért sokáig alulhasználtam – és igen, ennek megfelelően haltam is meg jó párszor.

A halál itt nem nulláz le teljesen, de fáj. Elveszíted az utolsó szintlépés óta szerzett XP-t és a begyűjtött tárgyakat, viszont kapsz egyetlen esélyt, hogy visszaszerezd őket az adott pálya teljesítésével. Ez az a fajta rendszer, ami nem büntet, hanem motivál: „csak még egyszer, most már meglesz”. És sokszor tényleg meglesz – vagy legalább tanulsz belőle.

Még több szinttel a hátam mögött is előfordult, hogy egy egyszerű denevér komoly veszélyt jelentett, ha elbambultam. A későbbi világok előtt néha muszáj volt visszamenni grindolni egy kicsit, különben esélyem sem lett volna. Ez nem feltétlenül hiba, inkább a játék természetéből fakad: itt nincs felesleges erődemonstráció, csak fegyelem és ritmus.

Tempó és érzet – Soulslike zsebméretben

Egy ügyes játékos nagyjából öt óra alatt a végére érhet, és ebben benne van minden, amit a Bleak Sword DX adni akar. A mobilos eredet miatt a vezérlés letisztult, kontrolleren kézre áll, bár a Switch érintőképernyőjét nem használja – nem is hiányzott.

Ami különösen tetszett, hogy a halálok szinte mindig tanulságosak. Ritkán éreztem igazságtalannak őket. Általában pontosan tudtam, hol hibáztam: rossz időzítés, túl mohó támadás, rosszul beosztott stamina. Ez az a Soulslike-érzés, amit sok nagyobb játék sem mindig tud eltalálni.

Audiovizuális világ – több, mint aminek látszik

A pixelgrafika elsőre puritán, de mozgás közben él igazán. A részletek, az animációk, a hangok együtt adják ki azt a nyomasztó, mégis vonzó atmoszférát, ami végig húz előre. A zene és a hangdizájn meglepően erős: minden ütésnek, minden találatnak súlya van, még akkor is, ha mindez pár marék pixelből áll össze.

Zárás – rövid, tömör, hatásos

A Bleak Sword DX nem akar több lenni annál, ami. Egy minimalista Soulslike, ami pontosan tudja, hol vannak a határai, és nem lép túl rajtuk. Nem kínál végtelen rendszereket, nem fullad menükbe, nem nyújtja túl magát. Amit ad, azt feszesen, magabiztosan teszi.

Sokat fogsz meghalni, de a játék eléri, hogy ezt ne büntetésként, hanem fejlődésként éld meg. Rövid, de intenzív élmény – pont olyan, amit egy Switchen bármikor jólesik elővenni.