Abathor

Alapállás: Atlantis ég

A történet nagyjából annyi, amennyinek lennie kell. Atlantis elbukik, démonok ömlenek a világba, hősök kellenek, kapukat kell bezárni. Kész. Van egy kis háttérszöveg pályák között, de ez tényleg csak dísz – az Abathor nem mesélni akar, hanem játszatni. Bedob, ad pár életet, aztán meglátjuk, meddig bírod.

Ez a hozzáállás azonnal megteremti azt az arcade-logikát, amitől az egész működni kezd.

Hősök és különbségek

A valódi változatosságot a négy játszható karakter adja. Mindegyikük máshogy áll hozzá ugyanahhoz a szörnyhordához, és ez nem kozmetikai különbség.

• Crantor, a barbár, nagy karddal és gurulással dolgozik. Ha játszottál Dead Cells-t, azonnal érzed a ritmust.
• Sais pajzzsal védekezik, jól időzített blokkal sok támadást visszaver.
• Kritias gyors, légies, ugrásból vág – nehezebb elsajátítani, de stílusos.
• Azaes mágiával operál, „lelket arat”, hogy erősítse magát. Papíron törékeny, de rutinnal nagyon hatékony.

Mind a négy működik, csak máshol. Crantor univerzális biztonsági háló, Sais stabil túlélő, Kritias és Azaes viszont időt kérnek. Több futás kell, mire igazán kinyílnak.

Harc, segítséggel

Az alapütések mellett idézéseket is találok a pályákon. Ezek klasszikus „mentőövek”: képernyőt letaroló pusztítás, vagy kisebb, de taktikus segítők, mint a lövöldöző totem vagy célra tartó lebegő fejek. Csak egyet tarthatok meg egyszerre, így mindig ott a dilemma: most használjam el, vagy tartogassam a bossra?

A főellenfelek pedig pont olyanok, amilyeneket egy ilyen játéktól várok: hatalmasak, ijesztőek, és tele vannak olvasható, de könyörtelen támadásokkal. Krakenek, lávaszörnyek, kísértetlovagok – mindegyik látványos lezárása egy-egy zónának.

Egyedül jó, együtt az igazi

Lehet egyedül játszani, de az Abathor igazi terepe a négyfős kooperáció. Itt áll össze igazán a kép: képességek kombinálása, egyszerre elszabadított idézések, és az a jóleső káosz, amit csak több játékos tud okozni.

Van egy enyhén kompetitív csavar is: a legtöbb ölés jutalmat kap, kicsit úgy, mint a korona a Super Mario 3D World-ben. Ettől eltekintve minden a csapatmunkáról szól – az életek közösek, checkpoint kristályokkal lehet visszahozni az elesetteket. És igen, itt újra átélhető az a klasszikus pillanat, amikor valaki miatt lett game over.

A nosztalgia ára

Nem minden rózsaszín pixel. A mozgás nehézkes, az ugrás súlyos, és a függőleges pályarészek sokszor nincsenek jóban a harccal. Elég egy rossz mozdulat, és egy rakás denevér véget vet egy ígéretes futásnak. Ez hű az arcade gyökerekhez – de attól még frusztráló.

A kampány struktúrája is kicsit makacs. Egy zóna több szakaszból áll, boltokkal, fejlesztésekkel. Ha kilépek vagy újratöltök, visszakerülök a zóna elejére, minden addigi fejlesztésem nélkül. Ko-ophoz pedig csak a főmenüből lehet csatlakozni, ami azt jelenti, hogy egy solo futást fel kell áldozni, ha be akarok hívni egy barátot. Ezek olyan döntések, amiknél hiányzik egy csipet modern józanság.

Hang és látvány

A pixel art viszont gyönyörű. Részletes, karakteres, és handheld módban különösen jól áll neki a Switch képernyője. A chiptune-alapú zene üt, húz, és tökéletesen passzol az egészhez. Négy Joy-Con kényelmesen elég, az irányítás egyszerű, érthető – igazi kanapés élmény.

Zárás

Az Abathor nem akar mindenkinek tetszeni. Ez egy szerelmeslevél az arcade hack’n’slash korszaknak, annak minden szépségével és nyűgével együtt. Néha kegyetlen, néha igazságtalannak tűnik, és vannak benne furcsa hiányosságok. De amikor négyen egyszerre daráljuk a szörnyeket, és éppen sikerül túlélni egy boss harcot az utolsó életből… akkor pontosan tudom, miért szeretem ezt a műfajt.

Értékelés

7 / 10

Nem finomít, nem simít – csak odacsap, ahogy régen. És ezt vagy imádod, vagy nem.