Van valami furcsán megnyugtató abban, amikor visszatérek a **Monument Valley** világába. Olyan ez, mint fellapozni egy régi, gondosan megőrzött művészeti albumot: nem lep meg, nem sokkol, de azonnal lelassít. Az első rész még 2014-ben, mobilon talált telibe, és akkoriban fontos emlékeztető volt arra, hogy telefonon is lehet *igazi* játékokat csinálni, nem csak kattintgatós időrablást. Escher-paradoxonok, letisztult formák, csendes flow – rövid volt, de maradt.
A világ romokban, a gazdaság instabil, én meg egy óriási lény hátán próbálok várost építeni – furcsa módon ez az egyik legnyugodtabb élményem mostanában.
Az a legijesztőbb a Pataponban, hogy öt perc után már magadban mormolod a ritmust a villamoson is, mint valami ártatlan átok.
Ha azt mondom, hogy a *Neverwinter Nights 2* egy klasszikus, akkor nem a legfrissebb új megjelenésről beszélek. Az *Enhanced Edition* remaster igazán megpróbálja modernizálni a dolgokat, de egy dolog biztos: a játék igazi varázsa valahol az elavult dizájn és a korszakának határvonalán rejtőzik. De vajon képes-e valóban újat mutatni?
Amikor a *BioShock* szóba kerül, mindenkinek van egy reflexe. Rapture atmoszférája, a Plasmidek, a nyugtalanító ellenfelek, a hangnaplók, az egész „mi történt itt?” érzés. Csakhogy ezek nagy része **nem 2007-ben született**, hanem jóval korábban, 1999-ben, a *System Shock 2*-ben. Ken Levine itt találta meg először azt a hangot, amit később világsikerre vitt.