Onimusha: Warlords

Ez a játék 2001-ből jön, PS2-ről, és nem akar többnek látszani annál, ami: egy félig történelmi, félig természetfeletti akció-kaland, ami meglepően jól tartja magát.

Saját út a túlélőhorror árnyékában

Igen, vannak fix kamerák. Igen, vannak környezeti puzzle-ök. Igen, néha a hangulat is elmegy horrorba. De az Onimusha sosem akart Resident Evil lenni. Itt a hangsúly mindig is a közelharcon, a kardpárbajokon és a felfedezésen volt. A japán feudális történelem valós alakjai – élükön Oda Nobunagával – keverednek démonokkal, mítoszokkal és legendákkal, és ez a kotyvalék valahogy sosem esik szét.

Egy szamuráj, aki túl sokszor halt meg

Főhősünk Samanosuke Akechi, nemes szamuráj, aki egy évvel Oda Nobunaga „halála” után segélykérő levelet kap unokatestvérétől, Yuri hercegnőtől. Mire megérkezik Inabayama kastélyába, a hely már hemzseg a démonoktól, és gyorsan kiderül: Nobunaga nem teljesen halott.

A történet halálosan komolyan veszi magát. Semmi kikacsintás, semmi önirónia – még a nyitó CG is az a tipikus, túltolt korai 2000-es évek hangulat. De működik. Az Onimusha világa elhiszi önmagát, és ez rengeteget számít.

Egyszerű harc, meglepő mélység

A harcrendszer elsőre szinte túl letisztultnak tűnik. Egy gomb az ütés, egy a védekezés, egy a mágia. Aztán elkezdesz parry-zni, oldalra lépni, időzíteni. A mágia három elemi fegyverhez kötődik – Raizan, Enryuu, Shippuu –, és nemcsak a harcban, hanem a környezetben is kulcsszerepet kap.

Az ellenfelek lelkei különböző színekben hullanak: fejlesztésre, életerőre, mágiára. Harc közben döntesz: most beszívod, vagy kockáztatsz még egy támadást? Minden ellenfélnek saját ritmusa van, és amikor ráérzel, az egész rendszer meglepően taktikus lesz.

A modern dodge roll hiánya ma már furcsán hat, de ha elfogadod a játék saját logikáját, rájössz: itt nem pánikolunk, hanem olvasunk és reagálunk.

Kamerák, amiket meg kell tanulni

Újoncoknak a fix kamerák és a gyors harc eleinte idegőrlőek lehetnek. Néha nem látod, honnan jön a csapás – viszont idővel megtanulod hallani és érezni a veszélyt. A pengék csengése, az animációk ritmusa mind segít. Ez egy tanulási folyamat, de aki végigmegy rajta, megérti, miért lett az Onimusha kultklasszikus.

Felújítás: pont elég változtatás

A Capcom nem nyúlt túl mélyre – és jól tette. Az analóg irányítás sokat segít, a tank control továbbra is elérhető. A karaktermodellek szebbek, de a hátterek néhol kíméletlenül lebuktatják a PS2-es múltat.

A widescreen megoldás és a háttérscrollozás viszont ügyes húzás, ténylegesen többet látsz, nem csak széthúzott képet. Van azonnal elérhető easy mód, és újrahangszerelt zene is – ami korrekt, de az eredeti soundtrack emlékezetesebb volt. A csere okai önmagukban is megérnének egy dokumentumfilmet.

Zárás

Az Onimusha: Warlords nem akar modern lenni. Inkább élesebbre húzza a pengét, letörli róla a port, és emlékeztet rá, milyen volt, amikor az akciójátékok még nem mindenáron akartak mindent egyszerre.

Két évtized után is működik. Nem tökéletes, nem mindig kényelmes, de karakteres, feszes és hiteles. Remélem, a Capcom nem áll meg itt, mert ez a széria megérdemli, hogy újra végigjárjuk.