Mi történhetett? Hogyan kerülhetett egy játék ennyire a mélypontra, ha az elődje egy generáció meghatározó akciójátéka volt? A **Devil May Cry 2** minden idők egyik legnagyobb csalódása a hack and slash műfajában, és ha valamiért, hát azért érdemes rászánni pár órát, hogy lássuk, miért csúszott ennyire félre a sorozat. De hogy őszinte legyek: nem fogsz sajnálni semmit, ha kihagyod.
Az *Overland* egy olyan poszt-apokaliptikus túlélőjáték, ahol a legapróbb döntés is komoly következményekkel járhat, és ezt a tapasztalatot minden egyes újabb szinttel csak tovább fokozza. A játékmenet egyedi, a taktikai elemzés és a randomizált világ minden egyes döntésünket súlyossá teszi – mégis, vannak benne olyan hibák, amelyek miatt néha inkább idegesítő, mint szórakoztató.
Amikor egy horrorjáték a *Silent Hill*-t vagy az *Amnesia: The Dark Descent*-et próbálja megidézni, már a címek említése is magas elvárásokat támaszt. De mi történik akkor, ha a próbálkozás csak egy elnagyolt másolatot eredményez, amely semmi újat nem hoz, sőt még azt sem tudja jól csinálni, amiért korábban szeretni kezdtük az ilyen típusú játékokat? Nos, *Paper Dolls Original* épp ezt teszi: próbálkozik, de az eredmény inkább csalódás, mint félelem.
Ha valaha vágytál rá, hogy a Switch-en ne csak színes gokartokkal, hanem komolyabb vasakkal is lehessen tisztességesen versenyezni, a GRID Autosport olyan, mintha valaki végre kinyitotta volna a garázskaput.
Mi történik, amikor egy videojáték annyira elkap, hogy az elfeledett órák alatt magába szippant, miközben a szíved gyorsabban ver, mint a képernyőn pörgő neonfények? A *Sayonara Wild Hearts* pontosan ezt csinálja, és ha valaha is szeretnél egy igazán egyedi játékélményt, amiben a zene, a vizuális élmény és a gyors reflexek találkoznak, akkor ez a játék nem fog csalódást okozni.