WWE 2K18

Öt év szünet után: taps helyett kínos csönd

A WWE hosszú idő után végre visszatért Nintendo-platformra, és én tényleg szerettem volna hinni a nagy belépőben. A fejemben már szólt a zene, mentek a pirok, a közönség üvöltött – aztán a valóságban a show úgy indult, mintha valaki elfelejtette volna felkapcsolni a villanyt az arénában, és közben még a ring köteleit is összegubancolták.

Más gépeken a WWE 2K18 egy masszív, tartalmas, de nagyot nem újító epizód: rengeteg mód, hatalmas roster, egy kicsit fáradt formula. Switch-en viszont nem az a kérdés, hogy mennyire inspirált, hanem az, hogy egyáltalán működik-e. És ez az a pont, ahol a port egyszerűen összeomlik.

A látvány lebutulhat – a tempó nem

Egy ilyen méretű címnél teljesen természetes, hogy Switch-en le kell faragni a részletekből. Kevesebb fény, egyszerűbb modellek, kevésbé pezsgő közönség – ez belefér. Kézben játszva még néha el is nézőbb az ember, mert kisebb a kijelző, kevésbé szúr szemet a spórolás.

Csakhogy itt nem csak spórolás van, hanem összevisszaság. Van, aki egész vállalhatóan néz ki, mások meg olyanok, mintha a PS2-es öltözőből tévedtek volna át a 2017-es ringbe. De még ezt is lenyelném, ha közben a játék futna rendesen.

Nem fut.

Amikor a Finn Bálor belépője is szétesik

A bajok már ott kezdődnek, hogy a menük is szaggatnak, a háttérben álló modellek remegnek, mintha ők is tudnák, mi következik. Aztán jönnek a bevonulások, amiknek elvileg a hangulatot kellene megadniuk, itt viszont inkább a katasztrófaturizmus csúcspontjai.

A lassulás olyan durva, hogy a belépők néha bizarr lassított felvétellé válnak, miközben a zene teljesen normál tempóban megy tovább. Van valami különösen kellemetlen abban, amikor egy időzített pózra épülő bevonulás folyamatosan elcsúszik, és a karakter úgy mozog, mintha egy rosszul vágott highlight videót néznél.

Persze mondhatnánk, hogy „oké, belépőt lehet skippelni”, csak hát a következő pofon a ringben vár.

Flipbook Raw: amikor a több ember már túl sok

A WWE-játékok lényege a ritmus: a fordítások, az időzített reakciók, a mozdulatok flow-ja. Ehhez képest itt elég annyi, hogy kettőnél több bunyós kerüljön a képernyőre, és a képfrissítés konkrétan térdre rogy. Több szereplővel olyan érzés, mintha egy papírlapozós rajzfilmet irányítanék: látom, mi történne, csak épp nem történik meg időben.

A helyzet annyira súlyos, hogy bizonyos meccstípusokat egyszerűen kivettek a Switch-verzióból. Nem azért, mert dizájndöntés, hanem mert a játék valószínűleg elszállna, ha nyolc ember egyszerre lenne a ringben. Hatnál már így is olyan, mintha a Switch könyörögne kegyelemért.

Az egy az egy elleni meccsek ehhez képest „elmennek”, de még ott is érződik, hogy minden kicsit le van lassítva. Mintha 75%-os sebességen futna az egész. Ez pedig szépen hazavágja azokat a mechanikákat, amik időzítésre épülnek: fordítások, futásból indított fogások, apró reakciók. Ha máshol is játszottál vele, a megszokott izommemóriád itt csak dísznek van.

Tartalom van, csak minek, ha fáj

És ez az egész azért különösen dühítő, mert tartalom közben tényleg lenne. MyCareer, WWE Universe, Road To Glory – a csomag tele van mindennel, amit a széria rajongói szeretnek babrálni. A kreatív mód pedig továbbra is a digitális játszótér csúcsa: karaktergyártás, idióta öltözékek, abszurd belépők, olyan finisher, amitől a fizika tanára sírva menne nyugdíjba.

A roster mérete is ütős, bőven száz fölötti bunyóssal, régi és új nevekkel. Elvileg ez lenne a fanservice svédasztala.

Csak hát a nagy svédasztal ott áll egy omladozó padlón. Megcsinálod álmaid pankrátorát, belépsz a ringbe, és az egész úgy mozog, mintha valaki a pálya szélén tekergetné a lemezjátszót. Az online és a többjátékos lehetőség papíron jól hangzik, gyakorlatban viszont a teljesítményproblémák miatt inkább csak üres ígéret.

És igen, van új cipelős rendszer is, ami elvileg mélyíti a grapplinget. Tök jó, kár, hogy egy olyan játékban van, ami sokszor még azt sem tudja eldönteni, hány képkockát szeretne másodpercenként.

Switch-en ez most nem egy „kicsit gyengébb”, hanem vállalhatatlan

Lehet mondani, hogy majd jön patch, majd javítják. És tényleg: jó lenne. De egy dolgot nehéz megkerülni: ilyen állapotban ezt kiadni olyan, mintha a főmeccsre egy törött ringet tolnál be, aztán csodálkoznál, hogy a közönség nem állva tapsol.

Nem az a baj, hogy kompromisszumos. Hanem az, hogy játszhatóságot érintő hibák vannak benne, rendszerszinten. És ez az a szint, ahol már nem arról beszélünk, hogy „Switch-en picit csúnyább”, hanem arról, hogy „Switch-en ez egyszerűen rossz”.

Zárás

A WWE 2K18 Switch-verziója számomra tipikus példája annak, amikor egy játék nem csak gyengén sikerült, hanem nem készült el. A tartalom nagy része ott van, a széria alapjai ott vannak, de a teljesítmény úgy alávág mindennek, hogy az egész élmény egy kínos, széteső előadás lesz.

A WWE visszatért Nintendo-ra, csak épp nem úgy, ahogy szerettük volna. Ez most nem főmeccs, hanem gyors kiütés – sajnos saját magától.