Warhammer 40,000: Boltgun

A világ, amit nem szeretsz… de imádsz

A történet nem lesz az, amire az emberek emlékezni fognak. A Boltgun nem a Warhammer 40k világának teljes lore-ját próbálja elmondani. Az alapsztori egy klasszikus: a gépgyilkos szuperkatona, akinek minden ereje abban rejlik, hogy megmentse a világot – vagy legalábbis az embereket a legújabb szektától, akik szörnyű dolgokat művelnek. De ki akar egy olyan történettel foglalkozni, amikor egy rakás kultistát kell darálni? Senki. A lényeg, hogy megölni mindent, ami mozdul, és hogy közben ordít a háttérben egy roppant hangos és agresszív soundtrack. A Warhammer 40k univerzum remekül illeszkedik ebbe a játékba, és az, hogy a hangulat tökéletesen passzol a játék ritmusához, már önmagában is siker.

A játékmenet: brutális, de nem bonyolult

A klasszikus retro FPS receptek működnek itt is. Az egész játékmenet egyszerű: járkálj a világban, gyűjtsd a fegyvereket, és darálj. Minden fegyvernek megvan a maga helye és ereje, és ugyan a fejlesztők nem bonyolították túl az egészet, az egyes fegyverek közötti váltogatás mégis izgalmas. A fő fegyvered, a boltgun, szépen megadja az alapot a brutalitásnak, de ahogy haladsz előre, úgy kapod meg a plazmát és a shotgun-t is. Mindegyik fegyver a maga nemében egy igazi gyönyörű szörnyeteg. Az egész játéknak van egy bizonyos súlya – nem éppen a DOOM Eternal precizitásával, hanem inkább egy roppant jól irányzott kalapács erejével.

És akkor jön a jó kis vérfrissítő adrenalinlöket, amikor már a gyilkolás tényleg nem csak szórakoztató, hanem egy igazi szenvedés. De ez a szenvedés nem az, ami miatt unalmassá válna, hanem inkább az, hogy néha a túléléshez egy kis sebzésjavítást kell keresgélni, amit az FPS-ek többnyire nem engednek meg. Persze, nem egy extrém nehéz játékról van szó, de a pályák sűrűsége, a folyamatosan áramló ellenségek, és az igazi forró csata közepette néha meg kell állni és pihenni egy kicsit.

Irányítás, ami lehetne jobb, de még így is elviselhető

Itt érkezünk el a játéknak arra a pontjára, ahol egy kicsit csalódhatunk. Az irányítás nem rossz, de van egy-két bosszantó elem. A legnagyobb probléma az, hogy a karakter mozgásának finomsága nem igazán hozza meg azt a pontosságot, amit egy modern FPS-ben elvárnánk. Néha túl gyorsan forog, máskor túl lassan, és a Switch kontrollerekhez illeszkedő mozgásérzékelés sem hozza azt a precizitást, amit egy komolyabb FPS-játéknál megszoktunk. Persze, nem kell mindent eltalálni, hiszen a fegyverek olyan erősek, hogy ha valami közel van, akkor igazából mindegy, hányat lősz, de a ritmus elvesztése egy kicsit kiöli a játék varázsát. Jobb irányítással valószínűleg sokkal gördülékenyebben élvezhettük volna a csatákat.

A grafika és a hangulat: pixel és romlottság keveréke

A Warhammer 40,000: Boltgun grafikai stílusa egy igazi retro csoda: a 2D-s spriteok keverednek a modern 3D elemekkel, amitől igazán egyedi látványvilágot kapunk. A környezetek sötét, nyomasztó és rettenetesen szürreálisak, tele van ipari és vallási szimbólumokkal. Az egész világ beleillik abba a borongós, grimdark hangulatba, amit a Warhammer 40k univerzum mindig is képviselt.

A hangok remekül passzolnak az akcióhoz: az egyes fegyverek dübörgése, a szétrobbantott ellenségek hangja mind hozzájárulnak ahhoz, hogy még inkább érezd a lövések súlyát. Az egész olyan, mintha egy űrháborúval teli rémálomban élnél, és a zenék, bár nem különösebben kiemelkedőek, mindegyike segít tovább fokozni a feszültséget.